Az én szemszögem

Úgy érzem, nem vagyok elég szerethető. Mindent elrontok. Próbálok jó dolgokat csinálni, de azok sem sülnek el jól. A múltkor például meg akartam teríteni, de négyből három tányért rögtön elejtettem. Így aztán néha úgy elkeseredek, hogy már meg sem próbálom. Tudom, hogy mindenkit idegesítek. A szeretteim agyára megyek. Hangos vagyok és köpködök. Néha még bántok is másokat, pedig nem is akarom őket bántani, csak a kezem üt, még én is meglepődök ezen. Nagyon ijesztő látni, hogy fájdalmat okoztam anyának vagy a tesómnak, de közben titkon élvezem, hogy hatással voltam rájuk! Persze van, amikor direkt csinálom, de az más. Akkor még örülök is. Legalábbis eleinte, amíg rá nem jövök, mit tettem.

Folyton anyát szólongatom, fontos, hogy tudjam, amit gondolok vagy érzek, azt tényleg gondolom-e és érzem-e, ezért mindig megkérdezem. Fontos azt is tudnom, mi mikor fog bekövetkezni, ezért mindig megkérdezem, hány óra van és az, amit nagyon várok, hány órakor fog bekövetkezni és mikor lesz már annyi az idő? Nagyon idegesít, hogy nem tudom az időt előre tekerni és nem úgy vannak a dolgok, ahogyan én akarom. Anya mondogat dolgokat, hogy mivel töltsem az időmet, de azok érdektelenek. Az is uncsi, amit a többiek csinálnak. És úgyse menne nekem. Megpróbálom magamat lefoglalni azzal, amit csinálni szeretek. Szoktam a macskát simogatni, fürdeni és füvet nyírni. Annak anya örül, de nem engedi, hogy minden nap lenyírjam a füvet. Amikor gitározok, akkor is rám szólnak a tesóim, hogy nem szép és hangos. Újabban kitaláltam, hogy felhívom az ismerőseimet és velük beszélgetek. Mert már nagy vagyok. Ők is nagyon szívesen beszélgetnek velem, nincs is más dolguk. Anya mégis azt mondja, nem lehet valakit egy nap nyolcszor felhívni. Nem értem, miért nem? A múltkor végül kitaláltam, hogy átmegyek a szomszéd műanyag javító N-hez. Ő legalább rendes. Neki nem megyek az agyára. Sőt, örül nekem, megengedi, hogy segítsek neki. De Anya ide sem akar elengedni állandóan. Azt mondja, csak akkor mehetek, ha hívnak. De én azért megyek, minden nap átszökök hozzá, mert ő a haverom és vele legalább érdekes dolgokat csinálunk! Most már ezért is kikapok, hogy átmegyek. Akkor most mit csináljak?

Kiskoromban folyton ködös burokban volt a fejem. Nagyon sok volt a zaj és fény körülöttem és ez elviselhetetlen volt számomra. Mindenkiből jött felém a sok információ arról, hogy mit érez, mit gondol, hogy van és aztán még hogy mit mond, hogy mozog, az árnyékok, a fények, a zajok, … majd’ megőrültem tőle. Csak az nyugtatott meg, ha a kisautóm kerekét pörgethettem, az kikapcsolt. Amikor már nagyon elviselhetetlen volt az egész, úgy éreztem, szétloccsan a fejem, ezért ütemesen a falba veregettem vagy az etetőszékbe, hátha elmúlik ez a folytonos elviselhetetlen morajlás. Kicsit jobb lett, mert a fájdalom elnyomta a többit. De anya nem engedte, hogy verjem a fejem. Ráadásul folyton fogdosni akart meg a száját az arcomra nyomta és cuppantott is hozzá, ettől sokszor úgy megijedtem, hogy jól megrúgtam. Nem értettem, mit keres ott valaki hirtelen a nagy nehezen felépített biztonságos burám alatt.

A kistesóm nagyon idegesített. Már amikor anya terhes lett, tudtam, hogy jönni fog és nagyon haragudtam anyára, jól meg is haraptam mindig a cicijét, amikor szoptatott. De az öcsi mégis megszületett. Amikor anya nem figyelt, rögtön megharaptam a kis jövevényt. Később, amikor nagyobb lett, folyton ellöktem, ütöttem, bár már addigra nagyon megszerettem, de olyan jó volt látni, hogy az én hatásomra történik valami: a baba sír és ezt én értem el! Igazából nagyon tetszett, hogy ő tud játszani, míg én nem. Kicsit később annyira szerettem volna olyan lenni, mint ő. Mindig volt ötlete, már egész picinek is, hogy mit kell csinálni. Ez annyira bosszantott, hogy rögtön le is romboltam, amit ő felépített. Csak azért is. De sajnos nem éreztem magamat ettől sem jobban. De! Egy kicsit azért igen, mert amikor romboltam, mindenki rám figyelt. Ez még most is így van. Ha lukakat fúrok az íróasztalomba vagy titokban bezabálom a tesóm csokiját, annyira középpontba kerülök, hogy nem tudok ellenállni ennek a jó érzésnek! Csodálatos, még ha kikapok is, megéri!

Aztán később már néha szerettem volna valahogy kapcsolódni a többiekhez, ha már egyszer ők a családom. Én értettem őket, szavak nélkül is, de egy idő után rájöttem, ők engem nem. Az ő agyuk valahogy máshogy van összedrótozva, mint az enyém. Nekik beszélniük kell ahhoz, hogy értsék egymást és még úgy sem mindig megy nekik. Egy idő után én is akartam beszélni, de akárhogy próbáltam, nem tudtam olyan hangokat kiadni, mint a többiek. Én csak makogtam. Azt mondogattam: „e-e”. Anya próbált segíteni, többnyire kitalálta, mit szeretnék és képeket mutogatott, meg folyton mindenfelé elhordott és végül kiderült, autista vagyok és később fogok csak beszélni, mint mások, ha egyáltalán. Nagyon féltem, hogy emiatt haragszanak rám a többiek.

Én annyira nagyon szeretem anyát meg a tesóimat, de nem tudom, hogyan mutassam ki. Egyszerűen nem jut eszembe. A nagymamám azt mondta, ha szeretünk valakit, azt néha megöleljük. Ezt már megtanultam, néha megölelem anyát, néha még a tesóimat is, ilyenkor anya nagyon boldog. Annak is azért örül, hogy lenyírom a füvet. De akkor miért nem nyírhatom le minden nap? Meg azt is szereti, hogy gitározok neki. De miért kell abbahagynom egy idő után és miért nem ül ott folyton és hallgatja? Még zenét is szeretek hallgatni, de a többiek azért is rám szólnak, hogy folyton ugyanazt az egy számot hallgatom, zsinórban. És miért nem fürödhetek naponta ötször, amikor állandóan koszos vagyok? A legjobb, amikor együtt filmezünk. Ugyan a filmekből nem sokat értek, de olyan jó, hogy mindannyian ott ülünk együtt. Csak sajnos ezt ritkán csináljuk, mert anyának mindig valami dolga van. A legeslegjobb ebben, hogy ilyenkor nem rám haragszanak a többiek, hogy beverek nekik, hanem Bud Spencerre!