Sírsz?

Az autisták nehezen tanulják meg az érzelmek kifejezését dekódolni. Kende fiam kiskorában szándékosan megharapott kisbabákat mindenféle lehetetlen helyzetben: óvodai ünnepségen, vendégségben, utcán. Valószínűleg azért kisbabákat, mert volt neki egy kisbaba testvére, akire tudat alatt féltékeny lehetett. De nem haragból harapta meg őket, hanem, mert lenyűgözte az elért hatás: a baba sír! Ilyenkor felcsillanó szemekkel elkiáltotta magát: „sír!” Majd kissé elbizonytalanodva, hogy Úristen, ezt én okoztam?, mégis a gyönyörtől felhevülten: „baba! Sír?!?”.

Bár nem vagyok kifejezetten sírós, bizonyos élethelyzetekben könnyen elsírom magam. Amikor először bementem a gyerekek óvodájába és megéreztem a menza-kaka-fertőtlenítő szag keverékét, ez annyira a saját gyerekkoromat idézte fel, hogy megállíthatatlanul ömleni kezdtek a könnyeim. Amikor a kisfiam elsős lett is meghatódtam, csak úgy, mint minden iskolai ünnepségen, mert akkora dolog, hogy ezt is meglépte, idáig is eljutottunk egy egészen kilátástalan helyzetből, az én fiam is iskolás lett! De érzelmes filmjelentek is könnyen megríkatnak. Ilyenkor Kende eleinte, míg kisebb volt, ijedten és értetlenül észlelte, hogy sírok, majd, amíg nem tudott beszélni, egész szokatlan közel hajolva az arcomhoz, belebámult a szemeimbe és alaposan megfogdosta a könnyeimet, mintha én lennék a marslakó, akinek furcsa váladék jön a látószervéből. Amikor már beszélni is tudott (elég későn) ijedten, többnyire ordítva kérdezte: „sírsz?!?”. Ma már, ha olyan helyzet van, amikor ő úgy gondolja, hogy sírnom kellene, például megszólal egy érzelgős zene egy filmben, előre kérdezi: „sírsz?” és azon lepődik meg, ha nem. Valami nincs rendjén. Addig-addig nyaggat, míg vagy tényleg sírok (ha olyan jelenet jön), vagy nem és akkor azt kérdezi: „miért nem sírsz?”. Amikor iskolai ünnepségre megyünk vagy az ő szülinapjára készülök, előre megkérdezi, hiszen neki előre kell tudnia: „sírni fogsz?”.

Szóval nem könnyű autista kisfiú fejjel gondolkodva kiszámíthatóan viselkedni és sírni …