Végre hazudik a gyerek!

Az autisták nem tudnak hazudni. Azt mondják. Főleg, ha még értelmileg is sérült és nem látja át a helyzeteket eléggé egy jól felépített hazugsághoz. A hazugsághoz is ész kell és az a képesség, hogy tudjam, a másik mit lát belőlem a tetteim alapján, az a tapasztalat, hogy mi hihető és mi nem. Korábban is volt már próbálkozása, hogy hazudjon. Például bebújt a spejzba és befalt jó sok csokit. Aztán maszatosan kijött, bevágta a spejzajtót és nagy büszkén kijelentette: „nem ettem csokit!”. Majd egy kis hatásszünet után elbizonytalanodva visszakérdezett: „ugye?”. Én meg, mint a mindent tudó és látó anya, akinek hátul is van szeme, rajtakaptam őt, hogy „na de akkor hová tűnt a csoki?”.

De most valami más történt.

Hétfőn Kende nem ment iskolába, mert pénteki náthája még nem teljesen múlt el aznapra. Kedden viszont már semmi baja nem volt, ezért bevittem reggel. Covid idején, amikor mindenki retteg. De a nátha nem Covid tünet, főleg nem önmagában és ha már elmúlt. Elvileg. Ennek ellenére 11-kor már hívtak az iskolából: „Kende nagyon rosszul van, valószínűleg nagyon beteg”. Még jó, hogy nem látták az arcomon elterülő mosolyt, mely nem igazán volt adekvát adott helyzetben, ahol egy anyukának aggódnia kellene és rémülten rohanni gyermekéért. Persze odamentem érte, az elvárásnak eleget tettem. Amikor megláttam a halálra sápadt gyereket elveszett testtartásban, legyengülve lassan kilépdelni az iskola kapuján, az együtt érző igazgatónő kíséretében, egy pillanatra elhittem én is, amit láttam. Aztán beült a kocsiba, az igazgatónő visszament az iskolába. Ekkor hátra fordultam, ránéztem és megláttam a huncut mosolyt az arcán. Erre megkérdeztem: „kamuztál?”, mire ő még nagyobb vigyorral válaszolt. Én meg örültem, hogy most már az én gyerekem is tud hazudni!