Hála Covidnak
Minden évben készítek a nagyszülőknek karácsonyra egy „Emlékeink fotóalbumot” ajándékba és ez kíváló alkalom arra, hogy én magam is végig gondoljam az adott év eseményeit, történéseit. Most is így tettem. Természetesen ennek az évnek a képei igen eltérőek voltak. Sokkal kevesebbet jöttünk-mentünk, viszont többet voltunk itthon. Vannak olyan képek, ahol az asztalra borulva „tanulnak” a gyerekek itthon, vannak olyanok, ahol a számítógép előtt ülnek (ilyet korábban nem csináltak) és olyanok, ahol kertészkednek (ilyet se nagyon csináltak). És van rengeteg maszkos kép is. És tényleg, ez az év mennyire más volt, mint a korábbiak!
Ahogy így visszatekintek és átgondolom, azt érzem, milyen csodálatos volt. Nem azért, mert az emlékeinkben annyi minden megszépül, hanem azért, mert minden percét élveztem. Lelassultunk, egymásra figyeltünk, kevésbé rohantunk. Ennek követkeményeként burokban éltünk, ennek az összes kellemes és kellemetlen hatásával. De mi jóra használtuk.
Márciusban elkezdtünk meditálni, minden este, lefekvés előtt. Eleinte az örökmozgó autista fiam csak fészkelődött az ölemben és folyton beszélt, majd ahogy nem reagáltam rá, és rendületlenül folytattam a meditációt, ő is lenyugodott és a végén ő kérte, mert megszokta. A megszokás nagy úr, főleg az autistáknál. És a megszokás csodákra képes. Amit minden nap csinál az ember, az átstrukturálja az agyát, az agyában a neuronok kapcsolatait. Az beépül.
Ugyanígy rászoktunk arra is, hogy minden este hálát adjunk az aznapi jó dolgokért. Például az egészségünkért, mely nagy kincs és most még jobban felértékelődött. Az ember sokszor észre sem veszi, milyen szerencsés.
Aztán Kende idén megtanult telefonálni (lásd a Telefonbetyár című bejegyzésemet). Kíra elkezdett a konyhában tüsténkendni és szintén egyre ügyesebben kommunikál telefonon, ami egy autista kislány számára nagy előrelépés. Mindhárom gyerekem sokat önállósodott a napi teendők beosztásában, a tanulásban, az önszervezésben. Mivel sokat voltunk itthon, csak úgy termeltük a koszt is, és ahogy nekem elegem lett belőle, úgy vontam be a gyerekeket is egyre jobban a monoton takarításba. Ez is egy újabb szokás. Rászoktunk arra is, hogy kutyát sétaltassunk. Vidéken a kis utcákban úgysem találkoztunk nagyon senkivel. Tavasszal vettünk gökorcsolyát és eljártunk „görizni”. Tini korom óta nem csináltam ilyet.
Nagyon jó volt együtt, meghitten, lelassultan itthon lenni. Kicsit, mint régen. Amikor az embereknek még volt ideje egymásra. Vagy amikor a gyerekek kicsik voltak. Visszakaptuk azt a fajta békét egy időre.
Én hiszem, hogy mindenből ki lehet hozni a legtöbbet. Csak figyelni kell és ráfeküdni a hullámra, nem vele szemben úszni.
Mondok egy példát. Miután hónapok óta szinte ki sem mozdultunk, egy idő után a 11 éve rendületlenül működő kapunk is elromlott. Megjavíttattam, de újra elromlott. Újra megjavíttattam, újra elromlott. Addig játszotta ezt, míg már elektronika nélkül sem működött. Minden, de minden azt sugallta, „maradj otthon”. Már csak mosolyogtam és nem másztam át a kapun. Persze azért megcsináltattam, de vettem az adást és szót fogadtam az égi kérésnek és csak akkor mentem bárhová, amikor ez tényleg szükséges volt. Nem akartam árral szemben úszni, mert folyón lefelé mindig könnyebb.
Nekem nagyon sokat adott ez az év és hálás vagyok ezért a covidnak. Nagy tanító. Hozott nagyon sok bánatot és bajt a világra, kérek mindenkit, ne értsen félre, nem akarom ezt elbagatellizálni, sőt, engem is értek vesztességek. Csak észreveszem a jó oldalát is.
