Uncategorized

Az afta, avagy az apró dolgok csodája

Kendének megint nőtt egy afta a nyelvére. Na és? gondolhatja a laikus, nekem is szokott ilyenem lenni. Igen ám, de egy autista kisfiúnak, aki szenzorosan túl érzékeny, egy ilyen furcsa érzés a nyelvén az egész viselkedését megváltoztathatja. Először is, annyira zavarja, hogy folyton kidugott nyelvvel jár-kel. Csak evéskor kerül vissza a szájába. Ennek eredményeként az egész kint lévő nyelvrész kiszárad és sötét színt ölt, a nyál gyógyító hatása elmarad, viszont a kis kezével jó sokat fogdossa, hogy biztosan elfertőződjön. Ettől aztán még jobban belobban éd megduzzad az afta. Ez meg már valóban igen fájdalmas lehet … Rászólni mit sem ér, egy autisánál makacsabb embert nehezen találni, ő megy a saját feje után. Egészen figyelemre méltó testtudatosságot igényel, hogy még álmában sem húzza be a nyelvét még véletlenül sem, ami miatt a kistesója igen tisztelni kezdte. Persze ez az új szokása napközben igencsak megnehezíti az amúgy is nehezen érthető beszédjét, ezért inkább nem is beszél. Helyett makog és szuszog. Olyan, mint egy kis süket-néma itt a házban. Néha idejön hozzám és megfogja a kezem, odavonszol a TV elé, ahol hadvannyolcadszor is megmutatja azt a youtube népzenei, kisgyerekeknek való számot, amit immár harmadik hónapja hallgat egész nap (kivéve, amikor kikapcsoltatom vele) töretlen lelkesedéssel. Ekkor felcsillan a szeme és makogva, felemelt szemöldökkel várja a visszajelzést, miszerint én is osztom a lelkesedését a monoton ismétlés örömei iránt. Ilyenkor rendre mosolygok, mert ki ne örülne egy ilyen drága kisfiú boldogságának, még ha ettől a számtól most már a falra is mászok lassan. Aztán amikor sikerül rávenni valamilyen másik tevékenységre, akkor is olyan más. Egészen szelíd és csendes és ez nagyon szokatlan az én zajkeltő fiamnál, de egyben egy felemelő élmény is. Az aftát természetesen kezeljük. Sajnos az e célra kapható gyógyszerek nem sokat érnek, így aztán felváltva ecseteljük pálinkával és cserszömörcés szájvízzel, ami fertőtlenítő hatással bír. Mivel ő már önálló nagy fiú, ellátja magát. Csak lesem, ahogy a majd’ tizenkét éves fiam, aki éjjel még bepisil, reggel egyenesen a bárszekrényhez megy és kitölt magának egy kupicányi pálinkát, majd öblöget vele. A kis szájvizes pohárkát meg mindenhová magával viszi. Amerre jár, ott leteszi, az olyan szép sötétzöld, nehezen lemosható köralakú foltokat hagy maga után, ebből tudom, merre járt és eleget fertőtlenített-e. Néha, ha még jobban fáj neki valamiért, odarohan hozzám könnyezve és nyöszörögve, szigorúan nem beszélve, csak egyértelműen mutogatva és megölel. Meg-ö-lel! Ilyenkor nagyon szeretem ezt az aftát. Aztán amikor eljön a csendes pihenő ideje, amikor ráveszem a gyerekeket, hogy olvassunk (aki most nagyra becsül, hogy manapság, a kütyük fénykorában ilyet tudok, annak elárulom, hogy csak zsarolással lehetséges) és Kende a szokásos hangoskodásával, rendetlenkedésével próbálja a tervemet meghiúsítani és látom, hogy a többiek, hogy-hogy nem igen könnyen kaphatóak erre, kipattan a fejemből a megoldás. Abból kiindulva, hogy egy egyszerű aftától mennyivel kedvesebb és együttműködőbb most a fiam, egyszer csak megpróbálkozom egy újfajta dologgal: „gyere Kende, mi ketten kimegyünk a szobából és hagyjuk a többieket olvasni és mint a nagyok, mi is olvasunk, anya hálójában, hozz egy könyvet!”. Legnagyobb meglepetésemre Kende elindul, kiránt egy szemetesautókról szóló ismertterjesztő könyvet a polcról (ezzel együtt még tizenöt könyv is kipottyan és nagy robaj közepette a földre zuhan), és már jön is velem. Beülünk az ágyamba és … és … és olvasunk, édes kettesben, mindenki magában, tényleg, mint a nagyok! Közben csak annyit hallok, „m-m”, ahogy a kidugott nyelvével maga elé dünnyög és látom, ahogy életében először a kis ujjával vezeti a sort és mosolyogva hálát adok ennek az aftának.

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük