Mától már nem!

Ismét elkezdődött a tanév és ismét nem volt zökkenőmentes, mint minden évben, már meg sem lepődöm. Két éve kűzdök, hogy Kendét ne tegyék össze a halmozottan és súlyosan sérült gyerekekkel, hadd maradjon az autisták, enyhén értelmi fogyatékosok és ADHD-s vagy csak hátrányos társadalmi helyzetükből fakadóan alulstimulált gyerekek között. Nem azért, mert elfogult vagyok vele, pontosan látom, mire képes. Pont a két kategória között helyezkedik el. Az enyhén értelmi fogyatékosok és autisták tananyagát sajnos nem tudja megugrani, mert még mindig a 3+5-vel küzd immár 8. éve. Így ő se földrajzot, se történelmet, se angolt nem tanulhat. Marad a magyar, a matek és a készségtantárgyak. Mivel a nehezebb (tanak-os, azaz tanulásban akadályozott) tananyag túl nehéz neki, így tavaly hozzá kellett járuljak, hogy a könnyebbik (értek-os, azaz értelemben akadályozott) tananyagot tanulja, ellenkező esetben meg kellett volna buktatniuk, pedig már így is tizenöt éves. Nagy dilemma ez egy szülőnek, mert nyilván azt szeretném, ha minél jobban az ő képességeire szabnák a tananyagot, ha hozzá hasonló képességű gyerekek közt tanulhatna, vele egy szinten lévő gyerekekkel barátkozhatna. Mert az iskola ugye nem csak a tanulásról szól, hanem a társasági életről is. Ami egy mindenhonnan kitaszított autista fiú számára még fontosabb. Főleg, ha tinézdzser. Ő is barátokat szeretne, akikkel focizhat, hülyéskedhet, chatelhet. Azt szeretném, ha a környezete emelné őt, és nem lehúzná, mint ahogyan nyilván a többi szülő is pont ezt szeretné, tehát a Kendénél jobb képességű gyerekek szülei pont, hogy nem annak örülnek, ha a gyerekük Kendével barátkozik, … így ez a dilemma feloldhatatlan. A tananyag személyre szabása pedig az igazgatónő állítása szerint itt, ebben az osztályban hatékonyabban fog megvalósulni, ráadásul Kende itt nagyfiúnak érezheti magát majd, aki felelősséget kap és támogathatja a kisebbeket, súlyosabban sérülteket. 

Kende minden szeptemberben nehezen szokik vissza az iskolába. Már az összezavarja a nehezen alkalmazkodó világát, ha új osztálytárs jön az osztályba. Korábban hetekig állt a folyósón és nézte a többieket, kintről. Tavaly egy hét kellett, hogy bemerészkedjen. Idén hétfőn elsőre bement egy teljesen új épületbe, osztályterembe, ahol új gyerekek és tanárok várták, akikkel korábban nem is találkozott. Amikor délután megkérdeztem, milyenek az új osztálytársak, csak fintorgott. „És lányok vannak?” kéredeztem cinkosan. „Csak olyan kis hülye autisták”, mondja erre az én drága auti fiam lenézően és legyint. Minden nézőpont kérdése!  Másnap reggel bekísértem, hogy lássam ezt az osztályt (első nap nem volt erre lehetőség). Sorra jöttek hozzám oda a kisnövésű, szemmel láthatólag fiatalabb és halmozottan sérült gyerekek és a rájuk oly jellemző szűretlen szeretettel ölelgetni, taperolni kezdtek, volt aki nyálas kis kezével fogdosott és nagyokat nyögött közben. Mondtam nekik: „sziasztok, Dóra vagyok, Kende anyukája!”, mire sorra kezet fogtunk, az egyik fiú így mutatkozott be: „Á-Á-Á”, majd a tanárnő kisegítette: „igen, te Áron vagy, ügyes vagy!”. … Csak álltam ott és próbáltam nem kimutatni, hogy mennyire lesokkolt a váratlan helyzet. Láttam már ezt az osztályt korábban, voltam is nyílt órán, amikor Kendét át akarták ide rakni. És nem engedtem. Nem azért, mert nem érzek együtt ezekkel a gyerekekkel, sőt, minden elismerésem a szüleiké és gyógypedagógusaiké! És ugye mennyire relatív egy helyzet? Ők is azt szeretnék, ha az ő gyereküket a náluk ügyesebbek és okosabbak felhúznák! És mégis, Kende nem ide való. A nyáron annyit, de annyit fejlődött! Összetett mondatokban beszél, készségesen segít otthon mindenféle ház körüli munkákban, nagyon ügyesen dobol és már alig-alig agresszív. A nyáron életőben először megkóstolta a paradicsomot és az uborkát! Simán bement egy ennyire új helyre, helyzetbe, osztályba, mely akármelyikünk számára megpróbáltalás lenne … Mekkora utat tettünk meg! De vajon hogyan érezheti magát most itt? Hogy nincsenek vele az osztálytársai, akik közül így is oly nehéz volt egy-egy barátot összeszedni, … azt hittem a szívem szakad meg. Éreztem a bennem növekvő feszültséget, így amilyen gyorsan csak lehetett, kiszabadultam onnan, nehogy Kende érzékeny radarjaival észrevegye a bennem dúló háborút. Hogy lehet, hogy minket erről a változásról nem is értesítettek, amikor oly fontos egy autista gyereket mindenről előre tájékoztatni? Hogyan lehet, hogy egy ekkora változást kész tényként közölnek? Egyenesen az új igazgatónőhöz mentem. De a helyzet egyelőre marad így. Új gyerekek jöttek, Kende régi osztálya megtelt, nincs hely, nincs pénz, nincs mozgástér. Magyar valóság. Ez van. És az igazgatónő azt mondja, itt több egyéni figyelmet kap majd Kende. Meglátjuk.

Próbálom menteni a menthetőt. Kendével elbeszélgettem a helyzetről. Mivel minden fogyatékkal élőre azt mondja „autista”, szerettem volna neki elmagyarázni, hogy mit is jelent az, hogy ő autista és enyhén értelmi fogyatékos. Elmondtam, mi az autizmus. És hogy az osztálytársai súlyosan értelmi fogyatékosok. Mivel nem figyel tartósan és nem látszik rajta, mennyit ért, többször nekivágtam. Ma reggel az autóban újra elkezdtem: „Kende, te autista vagy és enyhén értelmi fogyatékos, … „ ezt azt jelenti, … akartam folytatni, mire ő hirtelen válaszolt: „most már nem, mától már nem!”. Ennek mindannyian, a tesók és én is, nagyon megörültünk! Mégis csak volt értelme fél évet Indiában tölteni!