Puzzle

Gyerekkoromban volt egy óriás kirakós játékom. A Földet ábrázolta, amely felszínén kézen fogva álltak különböző nemzetiségű, kinézetű, korú és nemű gyerekek, akik így körbeérték a bolygónkat. Órákat eljátszottam ezzel a puzzle-lal és a későbbi utazás szenvedélyemet is néha ennek a sokszínű Föld ábrázolásnak tudtam be. Már akkor érdekeltek az emberek, s hogy mitől mások. Még nem tudtam, hogy a világ és az emberei még a látható különbségeknél is sokkal de sokkal sokoldalúbbak és hány rétege is lehet ennek. Aztán az évek során feledésbe merült ez a kedves játékom. Ma viszont eszembe jutott. Egy fényképről, amely az idei síelésükön készült. 

Tizenegyedik éve járunk síelni ugyanazokkal az oktatókkal, akiket az autista gyermekeim is jól ismernek már, így nem okoz gondot az, hogy elmenjenek velük. És persze az oktatók is megszokták a mi furcsaságainkat. Azt, hogy Kende vég nélkül kérdezgeti „mikor van már 4 óra? Ratrak mikor indul? Hangos lesz?” és hogy bohóckodással, hóbuckákba való belesíeléssel próbálja magára felhívni a többi gyerek figyelmét, hátha neki is lesz egyszer egy barátja. A két autista gyermekem nagyon szeret síelni és Kende már októbertől kérdezgeti otthon, „mikor lesz tél?”, „mikor indul a ratrak?”. Ma, miközben egyedül síelgettem, lepergett előttem az a tizenegy év. Évi egyszer négynapos síelés csupán, mégis mennyi emlék! Az első síelés, amikor Kendét nem lehetett rávenni, hogy felvegye ezeket a kényelmetlen sífelszereléseket és egy eszementül drága, abszolút nem neki való kis ratrak modellel tudtuk csak megvesztegetni. Egy éltere! Aztán amikor Kendét nem merte elvinni az oktató a többi gyerekkel, mert nem volt veszélyérzete és egyenesen belevetette magát a völgybe. Este, miután az oktató elmondta jogos aggályát, nem tudtam aludni. Folyton azon járt az eszem, szegény gyereknek hogyan fogom megmagyarázni, őt miért nem viszik el. Miért pont őt nem? Aztán reggelre az oktató kifundálta, hogy ha szerzek egy hosszú kötelet, amivel magamhoz kötöm Kendét és mögötte megyek, mégis részt vehet az én fiam is a csapatos lesiklásban. Még jó, hogy szereztem egy kötelet és vállaltam az egésznapos hóekézést a kis kamikázémmal! Eszembe jutott, amikor a sítábor végén rendezett háziversenyen Kende is részt akart venni és spontánul a lábam közé kapva siklottunk le együtt, hogy neki is meglegyen a részvétel élménye, s ahogy utána olyan boldogan állt a dobogón, mit sem értve az egészből, talán csak annyit, hogy ő most csokit kap. Aztán eszembe jutott az a sok borzalmas és szó szerint izzasztó öltöztetés, mely során Kende idegesen csapkodott és káromkodott, az a tortúra, hogy nem akarta és nem is tudta felvenni a kesztyűjét, de azt sem akarta megengedni, hogy ráadjam. És feljött egy emlék arról is, mennyire izgultam az első ülőliftezéseknél, nehogy Kende egyszer csak úgy döntsön, kiugrik a magasból, nem tudtam este elaludni folyton őt láttam a mélybe zuhanni. Hálával gondolok vissza az oktatók végeláthatatlan türelmére és elfogadására, aminek köszönhetően mi sem a szokásos, már oly ismerős kitaszítottságot éljük meg és köszönetet mondok magamnak is, hogy ilyen kitartóan hordtam őket minden nehézség ellenére síelni és mindenhová, ahová sok sérül gyermeket nem visznek.

Idén Kíra tizenhét, Kende tizenöt évesek és egyre ügyesebben síelnek, egyre önállóbak. Kíra még mindig fél a sebességtől, de szépen, komótosan szinte bárhol lesíel, most már összezárt lécekkel. Hiába évek óta ugyanazon a szinten síelnek, nem másokhoz, csupán önmagukhoz mérik magukat és a fejlődésüket és nagyon büszkék rá! Kende továbbra is bot nélkül megy, de idén először betartja a szabályokat, ott marad a sorban, ahol az oktató kéri, nem előzget, nem kanyarodik le (folyton) egy másik pálya felé. Most már egy-két éve leengedem őket felnőtt nélkül a szálloda lobbyjába, hogy ők is bandázhassanak a többi gyerekkel. Kíra egész ügyesen beilleszkedik már, Kende viszont a háttérből figyel csendesen. Hol a ratrakot, hol a többi gyereket. De a lényeg, hogy ő úgy éli meg, társaságban van és egy közösség része! Idén először bevettük Kírát is a sícsapat messenger csoportjába, mert már megértette, hogy nem szabad ott írogatni az embereknek (ezt Kendéről még nem mondhatom el). Mindketten nagyon lelkesen kelnek fel reggel és sietnek összekészülni a 9 órás indulásra, „mennem kell, várnak többiek”, mondja Kende ellentmondást nem tűrően, mert neki is akkora élmény, hogy egy kis csapathoz tartozhat! Idén az egyik oktató kisbuszával jöttünk ki Ausztriába, s Kende nyugodtan végig ülte a dugó miatt igen hosszúra, nyolcórásra nyúlt utat. Pedig még két éve is ingerülten rugdosta az ülést és folyton kérdezgette ugyanazt, ha nem kapott rögtön választ, idegesen ütni-vágni kezdte a testvéreit a hátsó ülésen. Most már csak néha rakta fel a ratrak lemezt, de mindvégig nyugodt volt. Mekkora utat tettünk meg közösen!

A fényképen, mely eszembe juttatta gyermekkorom puzzle-ját, sem az oktató, sem egyik gyerek sem felismerhető (aki igen, őt kitakartam). Így első ránézésre egy homogén társaságnak is lehetne nézni őket. Egy körben álló kis ufócsapat, egy színes bukósisakos gyerekkupac, akik bár a felszínen nagyon különböznek, lelkük mélyén mind kapcsolódni vágynak egymással. Különböző korú, képességű és neveltetésű kis emberek, akik mind osztoztak a lesiklás örömében. S ennek, még ha egy-egy röpke pillanatra is csupán, de részese az én két autista ufókám is!