A diéta

Azt mondják, az autista gyerekek inkább éhen halnak, mintsem megegyék, amit nem akarnak. Hiába minden nevelési szándék, hogy „majd, ha éhes lesz a gyerek megeszi”, … náluk ez nem működik. Túl makacsok és túlságosan undorodnak egyes dolgoktól. Évek óta azzal kínlódunk, hogy az autista gyerekeim folyton a szénhidrátra vágynak, mikor tudjuk, hogy ez árt nekik. Mondogatom nekik, próbálok nem venni édességet, kenyeret, péksütit, sok zöldséget, húst, halat készíteni, de mindhiába, mert ha Kendére rájön egy falási roham, akkor az összes 3 éve eldugott kukacos csokit megtalálja a kifinomult cukorradarjával. Kíra meg már nagylány, van saját pénze, amikor éhes, beugrik egy pékségbe és eszik egy kis gyorsan felszívódó szénhidrátot. Még 8 éve kín-keservvel át tudtam rajtuk és a család többi tagján verni egy kemény, autista gyerekeknek szóló úgynevezett GAP diétát, mely során fél évig csak húst, halat és zöldséget, gyümölcsöt ettünk, tehát nulla szénhidrátot és tejterméket. Nagyon nehéz volt, én is lefogytam tőle, sehová nem tudtunk kimozdulni, egy gyerekzsúrba nem tudtunk elmenni, pedig így is eléggé elszigetelődtünk a furcsa viselkedésünk miatt. Az iskolába is csak az általam előre elkészített ételeket vihették és egy fagyit nem ehettünk nyáron … de a diéta sajnos nem hozott eredményt. Mára a helyzet megváltozott, már nem én mondom meg, ki mit ehet. Most már ha azt mondom Kendének, nem sütök palacsintát, ő bekeveri a tésztát és elkezd pacsmagolni, egy pár tojás itt-ott a bútoron csordogál, a liszt csak úgy száll a levegőben, a tejet a macska nyalogatja a konyhapultról, … szóval ebből konyha nagytakarítás lesz. Ha egyszer veszek kakaót, mert a kisebbik fiam kéri, Kende egy pohár tejbe belerakja az egész zacskó tartalmát, így egy ihatatlanul édes masszát készítve. Nem tud mértéket tartani. Szóval a szénhidrát evést-ivást nem tudjuk elkerülni.

Így aztán nagyon meglepődtem, amikor Kende múlt héten közölte, átmegy rollerral a mamához, mert ott van vércukor mérő. Évek óta mondom neki, hogy a sok szénhidráttól, édességtől cukorbeteg lehet, vigyáznia kell. Mintha meg sem hallotta volna. Így ezt a kijelentést sem igazán vettem komolyan. De ő felhívta a mamát, hogy menne. A mama azt mondta, ha már evett, ne menjen, mert éhgyomorra kell mérni. Gondoltam ennyi volt a lelkesedés, erre másnap újra át akart menni és magától kibírta, hogy ne reggelizzen, megvárta, míg a mama is felébred és 10 óra után hívta csak fel. Átment és hagyta, hogy megszúrják és megmérjék a vércukorszintjét. Magas lett. Ettől megijedt. Mit jelent? kérdezte. Elmagyaráztuk. Azt is, hogy mit szabad enni és mit nem. Szóval ugyanazt, amit már jó pár éve mantrázunk neki. Az esélytelenek nyugalmával okítgattam, tudtam, úgysem lesz képes a falási rohamain uralkodni. Aztán hívom ebédelni. Ő nem jön, jelenti ki magabiztosan. Ő ilyen húst nem kér. Ő tésztát kér. A szokásos műsor. Mondom a tészta szénhidrát. Ezen megsértődik, durcásan a kanapéra ül. Azt mondja akkor nem eszik semmit. Mondom „az azért nem jó, mert a végén olyan éhes leszel, hogy megint befalsz valami édességet. Csináljak egy paradicsomos káposztát, azt szereted?”. „Nem kell … (válogatott káromkodások)!” vágja hozzám és durcáskodik tovább. A régi lemez. Majd egyszer csak előkerül és azt mondja beletörődően-durcásan, persze közben nem néz rám: „akkor csinálj káposztát!”. Még a „légyszívest” kiharcolom magamnak, de már érzem, madarat lehet velem fogatni, csapot-papot, a saját ebédemet is otthagyva rohanok készíteni a paradicsomos káposztát. Nagyon megdícsérem, erre megint rám zúdítja a „hagyál már békén… (válogatott káromkodások)” válaszát. Nem baj, a lényeg, hogy valami elindult a gyerekben. Megette a káposztát és utána nem kért mást. Csak néztem az üres tányérra, majd a gyerekre. Aztán délután beugrottunk a DM-be. Ott csokit, üdítőt szokott kérni és ha nemet mondok, kétéves módjára hisztizik, kiabál, káromkodik, mindenki minket néz. Most előre megkérdezi a kocsiban, kaphat-e egy „szénhidrátcsökkentett szeletet”. Azt hiszem rosszul hallok. Elsőre azt gondolom, ebből balhé lesz megint, mert ha már ott leszünk, csokit akar majd … de azt válaszolom: persze, veszünk neked egy protein szeletet (kerül, amibe kerül, teszem hozzá magamban). A DM-ben, míg keresgélem a foltkivevőt és a wc papírt, türelmesen (tü-rel-me-sem!!!!!) ismételgeti, ő szénhidrát csökkentett protein szeletet kér, mikor kapja? Erre megint megdícsérem, hogy milyen türelmes, odaviszem a polchoz és mondom, „amíg én vásárolok, te ezek közül válassz egyet, jó? Ő lázasan válogat, négyszer visszamegy, kicseréli, mintha az élete múlna ezen a választáson, majd végül sorba állunk és fizetek. Mire kimegyünk a boltból, ő már egyben betolta a szeletet, szegény kis hörcsögöm jó éhes lehetett egy kis paradicsomos káposztától. De nem szólok rá, hogy ne faljon, úgyis hiába mondom 16 éve, inkább megkérdezem, „na, jól esett, nagyon éhes voltál már?”. Bólogat. Ez több, mint amennyi választ kapni szoktam a kérdéseimre. De bátorkodom folytatni: „és finom volt?”. Bólogat nagy komolyan, majd váratlanul azt mondja: „szivacsot, rongyot ettem!”