Tizenhét év. Tizenhét nem akármilyen év. Mintha harmincnégy lett volna. Vagy akár még több is. Mintha az idő kereke másként forgott volna. Mintha nem is egyetlen életen belül történt volna. Mintha nem is velem történt volna.

Tizenhét éve született meg Kende fiam egy ugyanilyen csodálatos hol napos, hol felhős, jellegzetes tavaszi napon, amikor az életerőtől kicsattanóan zöld nővények már jelzik, hogy a természet felébredt és élni akar. Pont húsvét után. Amikor a nárciszok, jácintok és magnóliák már elnyíltak és az orgona épp nyílni kezd.

Minden szülinapján elérzékenyülök. Minden alkalommal eszembe jut ennek az életnek, a mi közös életünknek sok-sok küzdelmes perce és az ezekért járó felülmúlhatatlan boldog pillanatok. A jutalmak, amiket a sokszor emberfeletti erőfesztéseimért kaptam az élettől: egy nagyon-nagyon különleges kisfiút, pardon, fiatalembert, s vele együtt egy nagyon nem átlagos életutat!

Pedig rosszul indult a napom, alig aludtam 3 órát, nyűgösen keltem, nem emiatt az egy éjszaka miatt, hanem mert már oly rég óta újra és újra felüti a fejét ez az alattomos álmatlanság. A rossz alvás Kende születésével kezdődött. Pontosabban már a vele való terhesség alatt. Valahogy összehangolódott az idegrendszerünk. Aztán néhány hónapos korától Kende minden éjjel felkelt, volt, hogy nyolc-szor is. Mindent megpróbáltam, semmi nem hatott, ő felkelt és kitartóan ordított minden éjjel többször, hároméves koráig. Amikor már fel is tudott állni a kiságyban, ütemesen verte a fejét a falba, mint aki kíméletlenül bünteti saját magát a még el sem követett bűneiért és én hol tehetetlenül, zokogva ringattam, nyugtattam, hol értetlenül néztem, ahogy nem engedi magát megszelídíteni ez az ártatlan kis lélek.

 

 

 

 

 

 

Ő már a terhesség alatt is hatást gyakorolt rám. Úgy feküdt, hogy nyomta a bordámat és abba kellett hagynom az akkori hobbimat, az üveg ékszer készítést, mert hányingerem lett az üveggyöngyöktől. Csak jóval később, amikor egy nyaklánctól rosszul lett, kapcsoltam össze ezt az érzést az ő ilyen jellegű tárgyaktól való undorával, mely ténylegesen azonnali hányásrohamokat okoz nála.

Nyolc hónapos korától már biztosan látszott, hogy valami nem szokványos nála. Sokáig attól tartottam, talán skizofrén, hiszen hol jelen volt, hol elérhetetlen lett, hol bűbájosan mosolygott, hol féktelen dührohamot kapott. Olykor kedves volt és bújós, máskor nem bírta elviselni mások közelségét. Olyan amplitudoval hullámzott, hogy az egész család életét gyökerestül felforgatta. Ötéves koráig nem beszélt, csak a saját maga által megalkotott öt szót használta, melyekhez mereven ragaszkodott. Ha megtanult egy új szót, el is felejtett egyet. Egy logopédus tanácsára tíz hónapig minden este egy órán át, amikor ő önfeledten kisautót tologatott, én azt ismételgettem a háttérben: „au-au-au-tóóó, au-au-au-tóóó …”. A kistesója is megpróbálta szóra bírni: „mondj már végre valamit, Öcsi: autóóóóó!”, de mindhiába. Ő mindent úgy és csakis úgy csinál, ahogyan ő szeretne. Neki senki ne mondja meg!

 

 

A gyógypedagógiai óvodába is csak azért vették fel, mert amikor elutasították, jelenetet rendeztem: ha már ide sem veszik fel, akkor hová mehetnénk? Amikor megkaptam a háromoldalas jellemzését, rezzenéstelen arccal olvastam egészen eddig a mondatig: „teljesítménye semmiben nem kiemelkedő”. Itt zokogni kezdtem. Mert nem baj, ha más vagy, nem baj, ha nem megy majd a matek, az írás vagy nem tanulsz meg olvasni, de hogy semmi nem megy? Mi lesz egy ilyen gyerekből? Milyen élete lesz? Miben leli majd örömét? Hogy lesz boldog?

Aztán jött a sok fejlesztés, torna, diéta, táplálékkiegészítők, ilyen-olyan csodamódszerek és végül India. Azt hiszem itt fogadtam el az elfogadhatatlant és azt hiszem itt kezdett el ő is ellenállás helyett megnyílni. Innentől már együtt küzdöttünk, nem az autizmus, az értelmi fogyatékosság és a Tourette szindróma ellen, hanem egy jobb jövő érdekében, nem csak az ő élete, a mi kis családunk, hanem minden autista ember számára. Azt hiszem, innentől kezdtem el tudatosan befogadni és terjeszteni a tanítást, amiért ő hozzám jött.

Hétévesen bezárkózott a wc-be és kínai evőpálcikával dobolt a deszkán. Ezért összedobta a család a pénzt egy afrikai dzsembe dobra. Elkezdett hozzá járni egy dobtanár is, akivel Kende a zenén keresztül kapcsolódik. Később Kende gyerek dobszerkót kapott karácsonyra és mivel ügyes volt, ezt is tanulni kezdte. Ma már felnőtt dobszerkón dobol minden nap, órák hosszat, önkívületben, leizzadva a lelkesedéstől, a beleéléstől. Abszolút hallása van és úgy jön a ritmus a kezéből, lábából, mint aki egész életében, sőt életek óta ezt csinálja. Örömzenél. És én, amikor nap, mint nap hallgatom, ha akarom, ha nem, hallom, ugyanazokat az ütemeket újra és újra és újra és még mindig újra, akkor tudom, ez a gyerek a zenében él, együtt rezeg a térrel, flow-ban van. Öröm-zen-él. És megnyugszom, mert látom, hogy a boldogság nem azoké, akik hajszolják, hanem azoké, akik egyszerűen a pillanatban tudnak lenni. Nem kell ehhez érettségi vagy egyszeregy, de még az sem kell, hogy értsd miért dobolsz. Csak élvezd tiszta szívedből. Ennyi pont elég.

Különleges volt ez a mai nap. Pont a szülinapján járt le a személyije és okmányirodában voltunk. Kende életében először írta alá a nevét nemes egyszerűséggel: kende. Majd a kocsiban közölte velem: „nő szakállam, bajszom”. A névelő még mindig néha elmarad. Most már többnyire válaszol, ha kérdezem (ha van kedve). Esténként ő eteti a macskákat és ő csinál szódát. Ma életében először meg is kínált szódával vacsora közben (máskor szólni kell, hogy ne csak magának öntsön). Aztán este azt mondtam, már nem sütök palacsintát, ő ezt minden felháborodás nélkül elfogadta. Megkérdezte a szokásos szinte rám kiabáló stílusában: „miért!”, de ahogy elmagyaráztam, elfogadta. Egyre együttműködőbb, egyre önállóbb, egyre szelídebb és egyre értelmesebb. Néha már egy ölelést is eltűr!

Köszönöm Neked kisfiam, nagyfiam, ezeket a különleges éveket és ezt a különleges életet, amit neked köszönhetően élhetek! Nagyon hálás vagyok ennek a tizenhét évnek minden percéért, még ha olykor nagyon nehéz is volt. Köszönöm a sok tanítást magamról és másokról, elfogadásról és szeretetről, amit tőled kaptam! Isten éltessen sokáig, kis bajszos-szakállas kosom!