Csak egy nap
A hétvégén szüretelni voltunk. Ez az év eseménye a családunkban. A nyolcvan fölötti, még mindig energikus, modern, még ma is szeretetben együtt élő szüleim fiatalokat meghazudtoló lendülettel hetekkel előre erre készülnek, szervezkednek, főznek. Ott van régi barát, új szomszéd, rokon és minden gyerek is hívhat egy barátot.
Azt gondolom mondanom sem kell, hogy Kende Petrát, a kis barátnőjét hívta. Mivel nem fértünk be az autóba, Kadosa (a diszkréció kedvéért átneveztem legkisebbik fiamat) és a barátja önként vállalták a vonatozást, legalább nem kellett egy autóban lenni a fogyi tesók ciki barátaival. Mivel ez a kellemetlen, undok tini hozzáállás megy már egy ideje, különösen örültem, hogy a szüreten mindenki részt vett, örömmel segített, puttonyozott, traktorozott, préselt és mulatott. Ilyenkor egy-egy pillanatra abban az illúzióban ringathatom magamat, hogy minden rendben, mégiscsak egy boldog család vagyunk, egységben, szeretetben, elfogadásban, még ha ez néha döcögősen jön is össze. Hogy mégiscsak elfogadó ember lesz a legkisebb fiamból is, akinek mostanában igencsak az agyára mennek a „fogyatékos” testvérei.
Aztán elmentek a vendégek és másnap a maradékokból még jót lakmároztunk ebédre. Az ebéd jó hangulatban telt, mindenki vidám volt, a fiúk cukkolták a lányokat, főleg Kadosa és a barátja Petrát, de mivel beszólásaik pont azt a határt súrolták, amit Petra és Kende még nem igazán értett, ezért én sem vettem fel ezt, nem akartam a hangulatot elrontani. Mindenki az előző napi szüreti élményeiről számolt be, a vendégekről beszéltünk és a finom ételekről, a termésről és a korábbi szüreti élményekről.
Egyszer csak a nagy hangzavar közepette, mintha velem megállt volna az idő egy pillanatra és Kadosa barátjának (legyen most Soma) a szemszögébe képzeltem magamat. Majd éktelen nevetésben törtem ki. Mondom is, remélem fiam, nem úgy fogsz később erről a szüretről mesélni, hogy voltál egy tök bolond családnál … ahol a nagymama ősz haját egy gyerek hajóskapitány sapkával próbálta leplezni, erre válaszul a nagypapa is felvesz egyet, ő a legénység, a nagyothalló idősek a csészét vécének értették és folyton visszakérdeztek, ahol a „kifolyt a bor?” – „sípolt a motor!”-rá alakult. Ahol Kende a kistányért szó szerint értette és a sütihez készségesen hozta a kávés csésze alátétet, ahol Kíra erősen introvertált kis autista barátnője is felszabadultan rázkódott a nevetéstől és közben alig bírta a szájában tartani az ételt, ahol Petra minden viccet szó szerint vett és sopánkodik, mint egy koravén nagymama, ahol én, a bolond anya idétlenül nevettem a helyzet végtelen komikumán és a párom mindig mosolygós arckifejezéséből is azt véltem kiolvasni: Úr Isten, hogyan kerültem én ide?
Aztán Kadosa megkér, hadd jöjjenek ők a barátjával hazafelé kocsival. Mondom ezt meg kell beszélnem Kíra barátnőjének az anyukájával. Fél órát szervezkedek, majd még fél óra, hogy kiokoskodjuk Kíra hogyan tudja megvenni a lány országbérletét, mert neki nincs applikációja, se hozzárendelt bankkártyája. De sínen vagyunk.
„Cserébe Kadosa nem akarok egy undok szót sem hallani Petrára vagy Kendére és ugyebár el kell fogadnod, hogy együtt utazunk.”- szögezem le. „Persze, rendben”, bólogat ő és én megnyugszom, mindjárt tizenhat éves, most sikerülni fog, bízom benne.
Térülök, fordulok, pakolok, végül már a kutyák is ülnek a csomagtartóban, amikor hallom, hogy Kadosa az öccseként kezelt bátyját froclizza: „nem ülhetsz Petra mellé!”. Kende, aki ezt nem tudja jól kivédeni, pattanásig feszült és tőlem kér segítséget. A felfokozott hangulatból sejtem, ez már nem most kezdődött. Megnyugtatom Kendét, hogy Kadosa csak provokálja, ne aggódjon, Petra mellett fog ülni.
„Gyertek gyerekek, indulunk”. Senki nem mozdul.
„Én Petra mellett akarok ülni!” jelenti ki Kende.
Mire én megint megnyugtatom, hogy persze, ott fogsz. Erre Kadosa kikel magából, hogy ő aztán nem ül Petra mellé, mert agyon nyomja őt (Petra tényleg túlsúlyos, de azért ez erős túlzás!). Soma lapít, vár a sorsára, ő mégiscsak vendég. A nagyszülők, akik csak a felét hallják és különben is csak egyetlen egészséges gyereket neveltek fel, csak úgy kapkodják a fejüket. Nem hiszik el, amit látnak. Én sem.
Kérem Kadosát, ne viselkedjen úgy, mint az óvodában. Azt mondja, elege van abból, hogy tizenhat éve a testvéreihez kell alkalmazkodnia és mindig az lesz, amit Kende akar és én igazságtalan vagyok. Hiába magyarázom neki, a legértelmesebb gyermekemnek, immár tizenhat éve, hogy az igazságosság nem jelent egyenlő bánásmódot, hogy ő többre képes, ezért tőle többet is várok és akarna-e Kende helyében lenni?
Próbálom megvilágítani, hogy ebben a helyzetben ez az egyetlen megoldás, mert Kende évek óta nem hajlandó mellém ülni, tehát neki hátul kell ülnie. Hogy ő nyugodtabb, ha Petra mellett ül és ha Petra ülne elöl, akkor Kendével nem jönnének ki ők ketten a hátsó ülésen. Még végig gondolni is hosszú.
Közben Kende sikít az idegességtől, káromkodik és lepatkányozza a tesóját. Kadosa is üvölt, nem bírja, ha lepatkányozzák, a fiúk már majd’ összeverekednek, édesapám áll közéjük. Végül míg a többiek ordibálnak, én odamegyek Somához és megkérdezem, ő hajlandó-e Petra mellé ülni? Azt mondja, persze, ő csak próbálkozott, de simán! Én megkönnyebbülten közlöm a gyerekekkel, hogy Soma milyen rendes, majd Kadosa beül a barátja helyére és lojalitásból megmenti őt attól, amitől csak ő tart.
Elindulunk. Mindenki duzzog, bedugja a fülét és zenét hallgat saját kis világában. Kende a kapucnit a fejére húzza és ütemesen veri a fejét a kocsi ablakába.
Úgy tíz perc után angolul megszólítom Somát, hogy Kendéék ne értsék és elmondom neki, mennyire sajnálom, hogy egy ilyen rémes veszekedésben kellett részt vennie és hogy Kadosának tényleg nehéz két ilyen testvérrel és most még a barátokkal, Kende Petrájával, tényleg nekünk kell mindig alkalmazkodnunk, de hogy Kendének is nehéz, hogy soha nem érzi magát elég jónak és szerethetőnek, és most már Petrának is nehéz, hogy a tesó őt is ilyen ellenségesen kezeli, nekem is nehéz, mert nincs megoldás és nem vagyunk tök bolondok, bár minden jel arra utal, csak próbálunk nevetni azon, amin egyébként csak sírni lehetne.
A fiú udvariasan végig hallgat, úgy tűnik, megérti, filozofikus arccal bólogat, majd újra bedugja a fülét és eltűnik egy másik világban. Így telik az út első fele, kezdek megnyugodni.
De az autópályán pechemre tankolnom kell félúton. Ahogy megállok, Kadosa kipattan a kocsiból. Ő ezt nem bírja tovább, mondja. Szinte ráfekszik Petra, Kadosa nem fér el és nem bírja az ismétlődő gyerekes kérdéseit. Ő nem ül itt tovább.
Petra értetlenül és ártatlanul kérdezi, szokásos nyafogós hangján: „de mi a baaaaaj?” – „te vagy itt a baj”, ordítja Kadosa élesen!
Kende felpattan, fogja a hátizsákját és elindul gyalog a benzinkútra behajtó autók közt az autópálya irányába. Ő hazamegy egyedül. Petra hisztirohamot kap, „neeeee Kende, ne hagyj itt, várj meeeeg!!” – kiabál sírós hangon Kende után.
Én Kende után rohanok, visszacibálom, Petrát átölelem, „mi szeretünk téged Kendével, nincs semmi baj, csak Kadosa most nagyon rosszul viseli ezt a helyzetet”. Soma felajánlja Kadosának, hogy helyet cserél vele. De Kadosa most sem nem akarja kitenni a barátját ennek a szörnyűségnek. Szembefordul velem és azt mondja:
„Anya, én ezt én nem bírom tovább. Mindig nekem kell alkalmazkodnom. Mindig az lesz, amit Kende akar. Elegem van. Megkérdeztem a Chat GPT-t, azt mondta, ha betöltöm a tizenhatot, már nem kell azt csináljak, amit te akarsz, nem mondhatod azt, hogy nincs választási lehetőségem! Én többet nem jövök veletek vagy elköltözök apához”.
Én meg csak állok leforrázva, nem hiszek a fülemnek. A gyerekem, akit mindvégig arra tanítottam, tettel és rendületlen példamutatással, szép szóval és türelemmel, fogadja el a másságot, itt áll előttem és úgy érzi, élete tragédiája, hogy egy túlsúlyos, sérült, ámde szeretettel teli kislány mellett kell ülnie az autista testvére miatt és el akar költözni az apjához.
Az apukájához, akitől annyira sokat várt gyerekkorában, és akinek a hiányát én is sokszor láttam rajta. Az apukájához, akivel most talán könnyebbnek tűnik az élet, mert ott nem kell nap mint nap szembenéznie mindazzal, amivel itthon. Mert oda Petra fel sem mehet.
Itt áll velem szemben kivont karddal ez a gyermek, aki kétévesen azt mondta: „anya engem az Isten azért küldött, hogy segítsek majd a testévreimnek, ha te már nem leszel!” és nem tudom mit mondjak. Őrjöngjek, sírjak, ordítsak, vajon mit kell ilyenkor tenni?
Milyen ismerős is nekem ez a helyzet …! Hiszen kiskorukban is hány, de hány olyan helyzetbe kerültem, amikor nem tudtam Kírát ébresszem-e fel, Kadosa után rohanjak-e vagy a bácsival veszekedjek, aki ítélkező stílusban ordibál velem a viselkedni nem tudó Kende fölött.
Mit is tanultam akkor? Mit is kell ilyenkor tenni? Megvan! Mély lélegzet, ki-be, ki-be, egy, kettő, három, beszív, kifúj, belső tengely keresése, kirepülés önmagamból, távlati nézőpont, az a megnyugtató tudat, hogy ez csak egy nap, azon belül is csak egy pillanat, ugyan nagyon nehéz pillanat, de ez is el fog múlni. Egy megnyugtató érzés, egy ismerős hang, aki egyszerre belülről és kívülről súgja nekem: minden jól lesz, pont úgy, ahogy lennie kell, nem kell semmit megoldanod!
Majd látom magamat, ahogy beülök a kocsiba, mindenki más is beül, megparancsolom, hazáig egy szót nem akarok hallani senkitől, így nem lehet biztonságosan vezetni … majd nyomom a gázt és előre meredek, mindig csak előre, a következő belátható szakaszra figyelek.
Úgy tíz perc után elerednek a könnyeim, vigyázok, jól lássak, törölgetem őket, de nem apadnak.
Átérzem. Átérzem, a legkisebb fiam min mehetett keresztül születése óta, hogy ő, az ő szemszögéből tényleg úgy érezheti, mindig neki kell alkalmazkodnia és Kendének mindent lehet, amit neki nem. Talán még azt is érzi, ő rá kevesebb figyelem jut ebben a családban, mert nem ő a fogyatékos, hiába figyeltem rá is oda tudatosan, hogy őtőle várnak mindent, amire a többek képtelenek. Ki tudja, talán még bűntudata is van, amiért ő az egészséges és mégis ő okozza a balhét. Az is lehet, tudat alatt dühös a testvérére, mert engem is sajnál.
Még csak tizenhat éves és tele van dühhel, féktelen haraggal.
Még csak tizenhat éves, és már leélt tizenhat évet, mintegy a világ legtermészetesebb módján két autista testvérrel, legkisebbként egyetlen szokványos fejlődésű gyerekként, egy furán folyton túl türelmes érthetetlenül vidám, a testvéreit „megnevelni képtelen” anya mellett és csak nemrégiben kezdett el ráeszmélni, neki másmilyen élete is lehetne. Egy olyan élet, amelyben nem kellene ennyit alkalmazkodnia. Egy normális élet, normális tesókkal.
Elege van belőlem, a testvéreiből, az életéből és leginkább saját magából. Együtt érzek vele, közben mérhetetlenül haragszom is rá. Mert együtt érzek Kendével is. Akit folyton kinevet, provokál, szekál a tesója. Akit tizenhét éve a családján kívül senki nem fogadott el úgy, ahogy van, de talán ő sem mindig érzi, hogy mi, többiek, mennyire próbáljuk őt elfogadni, hiszen ő egy nagy próbatétel, mindenki határait feszegeti, egy türelmet, elfogadást és együttérzést önmaga kárán és rovására tanító nagy mester. Aki akármennyire is nem érti a számokat és az idő fogalmát, mégiscsak érez és észleli, hogy ő más. Aki végre nem érzi magát egyedül, mert fél éve lett egy társa, egy hasonlóképpen hátrányos helyzetű, mások által kinézett és kinevetett magányos lélek, az egyetlen, aki a felfordulás közepén nem a saját sebeit nyalogatja, hanem rám is gondol, s szívbe markoló gyermeki ártatlansággal megkérdezi: „Dóriiii, mi a baaaaj? Hogy érzed ma magad, Dóóóóri?”. Az egyetlen, aki emlékszik, hogy nyolc hónapja gerincsérvvel kínlódok és migrénnel nyomom végig ezt a napot. „Dóri, fáj még a fejeeeed?”. Vele is együtt érzek. És neki sem tudok vigaszt nyújtani. Mint ahogyan a többieknek sem. És magamnak sem.
Tehetetlen vagyok. Csak egy nő, aki a tűz közepén áll és megpróbálja a helyzetből a lehető legtöbbet kihozni és útközben rájön, hogy nem képes rá. Aki nem tudja, melyik fiát támogassa úgy, hogy közben a másikat ne veszítse el. Aki nem érti, hogyan jutottunk el idáig, hogyan lett egy kis óvodás vitából ekkora feloldhatatlan, megoldhatatlan dráma.
Aztán hátranézek a tükörben és látom, hogy Kende, változatlanul kapucni alá rejtőzködve, fejét ráhajtja Petra vállára és átöleli. Szinte bele bújik puha testébe. Úgy öleli, mint ahogy utoljára engem ölelt egészen kicsi korában, mielőtt elkezdett volna undorodni a testi érintéstől, mielőtt és amikor épp befordult volna önmagába a világ elől.
Még jobban zokogok, közben az eső is rázendít. Kívül-belül folynak az érzelmek és nekem eszembe jut, ahogy a konyhában teszek-veszek és meghallom Kadosa határozott hangját, hatévesen, amikor a legjobb barátja eljött hozzánk és kinevette Kendét. Az én legkisebbik fiam férfiasan, ellentmondást nem tűrő hangon azt mondta:
„Idefigyelj Andris! Te vagy a legjobb barátom, de ha a testvéremet kineveted, te többet ide hozzám nem jöhetsz!”.
És ahogy vezetés közben újra érzem a könnyáztatta konyharuhát a kezemben, újra élem azt a pillanatot, felvillan a remény, megszáll a nyugalom. Ez a gyerek jóérzésű és van benne együttérzés, csak épp sok neki a saját baja, a saját felnőtté ébredése és a ráeszmélés, hogy ebből a helyzetből nincs kiút. Még nem tudja, honnan is tudná, hogy a kiút nem mindig az, ha valaki győz a másik fölött, hanem néha az, ha mindannyian megtanulunk együtt élni azzal, ami van, és közben megpróbálunk egymásnak több teret adni. Ha megadjuk magunkat harc helyett. S ha mindezt jókedvűen csináljuk.
Eláll az eső, én is megbékélek. Tudom, hogy mindig minden úgy van jól, ahogy van. Mindannyian a helyünkön vagyunk a szerepeinkben, még ebben a drámában is. Tudom, hogy ez csak egy nap a sok közül, s holnap egy újabb nap kezdődik.
