Két éve kezdtünk Kendével buszozni, amikor hetedikes volt. Én ilyenkor lejöttem a hegyről a fiam rollerével, mert errefelé alig jár a busz is, de többnyire az első arra járó kocsit stoppoltam le, hogy ötven fölött mégse rollerbalesetben törjem a lábamat …

a kedves cseverésző sofőrök mit sem sejtve a döbbenetet keltő válaszról, értetlenül kérdezték hová-hová? Mire én vidáman elújságoltam a nagy hírt: az autista fiamhoz megyek az iskolája elé, elkísérem a buszhoz és együtt haza buszozunk, majd ő megkapja a rollert, mert nem hajlandó a megállóból még fél órát gyalogolni és én utána sétálok. Ez egy kétórás kis program. Néha édesapám is besegített. Aztán amikor Kende ügyesedet, elengedtem Kírával, aki lelkesen bevállalta az ügyes, önálló, gondoskodó nővér szerepét. Végül a gyaloglás is ment már, mert a téli hidegben nem lehetett rollerozni.

Tavaly ilyenkor pedig azon törtem a fejemet, egy év múlva hogyan fog ez a gyerek eljutni a másfél órára lévő kisvárosba? Honnan fogok valakit találni, akinek pont arra van dolga, pont azzal a busszal megy reggel és pont a másikkal vissza, pont ugyanakkor és hajlandó lesz az én idegenekkel alig kommunikáló, kapucnit a fejére húzó, hangosan tic-kelő fiamat napi szinten kísérgetni? Mert én, miután őt levittem kocsival a buszhoz negyedóra alatt, fordulok és viszem a többieket egy fél órával később, majd megyek a dolgomra, nem autózhatok napi 4 órát, csak azért, mert a fogyatékkal élőknek kevés az iskola, hát még a középiskola Magyarországon és a legközelebbi még autóval is egy órára van! Azt már említenem sem kell, hogy mennyire nincs gyermekszállító szolgálat és hány ember, család életét, munkáját dúlja fel ez az apró kis hétköznapi feladat, hogy az önállóan közlekedni képtelen gyermekét minden nap eljuttassa az iskolába. A nem mindennapi iskolába. A palántanevelő középiskolába. Ami azoknak jut, akik még a szakmai segéd szintet sem ugorják meg.

Nem hitt bennünk szinte senki, még a közelállók sem. „Úgysem fogsz senkit találni, sofőrt kell fogadnod!”, mondták többen is. De aztán az élet másként akarta. Kendének a nyolcadik osztályban lett egy kis barátnője. Egy csupa szív-lélek, Williams szindrómás kislány, aki egyben testes idős asszony („juj! ilyen nem szabad csinálni fiúk, mert nagyon veszélyes!”) és egyben naiv kislány, aki az autopályán ötpercenként megkérdezi, otthon vagyunk-e már. Felnőttes, rekedtes hangján nagyon ügyesen navigálja, néha már-már utasítgatja Kende fiamat, akinek eddig mindenre az volt a válasza, hogy „nem!”. De ha (legyen most a diszkréció kedvéért) Petra kéri, Kende ugrik, igenis Petra, mit szeretnél? Szomjas vagy? Hozzak neked vizet? Kérsz valamit enni? Az én visszahúzódó, mindenre „hagyjál már békén-t” válaszoló, itthon is kapucni mögé rejtőzködő fiamból előbújt egy úriember, egy gáláns, védelmező, szolgálatkész fiatalember. Ha Petra megijed, hogy például leesik a lépcsőn, Kende rögtön ugrik, „itt vagyok Petra, foglak, vigyázok rád, ne félj!” én meg csak ámulok és bámulok. Hol tanulta ezt ez a gyerek? Petra nem csak szívességet kér öntudatos tizenhárom éves nőként, hanem nevelgeti is Kendét. Ami nekem nem sikerült tizenhét év alatt, neki egy csapásra összejött! „Kende beszélj szépen az anyukáddal!”, „Kende fogadj szépen szót anyukádnak!, Kende pedig szót fogad. Esténként a nappaliban hallgatom Petra határozott hangját a kihangosított csat-en keresztül, de heti gyakorisággal nálunk van, itt is alszik a kislány. Kende tavaly még gyűrűt is kért tőlem.
-„Anya, kéne gyűrű!”
-„Igen, milyen gyűrű?”, tettettem a tudatlant
-„Tudod, férfi veszi nőnek, tudod anya!
-„Eljegyzési gyűrűre gondolsz?”
-„Igen, tudsz adni?”
-„Persze fiam!”, mondtam nagy magabiztosan és azt gondoltam, ez csak afféle fellángolás. De nem az volt, mert amikor Petra legközelebb nálunk volt, Kende,, akinek az anyagivilághoz köze nincs, odasúgta nekem: „na anya, van gyűrű?”, erre én felrohantam és előkaptam egy olcsó, állítható méretű bizsu gyűrűt és a kezébe nyomtam. Térülök, fordulok, egyszer csak odajön hozzám Petra és mutatja az új gyűrűjét: „Nézd Dóri, ezt kaptam Kendétől!”. – „Té-ény-leg? E-eezt?”, kérdezem, de alig jutok szóhoz a meglepetéstől és hívom Kendét, kérdezem, hogyhogy ezt a nagymamámtól örökölt brilles ezüstgyűrűt adta Petrának? „Másik kicsi volt, ez szebb!” válaszolja magabiztosan a férfi, aki a bebábozódott fiamból vált pillangóvá. Hosszú időmbe telt meggyőzni őket, hogy a gyűrűket bizony vissza kell cserélni, de végül sikerrel jártam.

Petrát elvittük nyáron a Balatonra a szüleimhez. Amikor megérkeztünk, Kende megfogta Petra kezét és körbesétált vele a szőlőben. Néha bátran átöleli, hátulról átkarolja. Az én autista fiam, aki válogatott káromkodásokat vág hozzám, ha csak picit is közeledni próbálok hozzá, ha hozzáérek vagy a testi gyengédség minimális jelét próbálom mutatni.

Amikor ezt először megláttam, hogy fogják egymás kezét, épp iskolába vittem őket. Hátranéztem a kocsiban, majd újra hátra kaptam a fejem és ott felejtettem a tekintetem. Utolsó pillanatban rántottam vissza a kormányt, hajtottunk egyenesen a bokor felé, amit a fiatalok amúgy nagyon élveztek! De jaj Kendének, ha nem viselkedik rendesen! Petra ilyenkor fogja a gyűrűt, leráncigálja vaskos ujjairól és igen büszkén Kende elé csapja az asztalra, majd határozott léptekkel elviharzik. Csak úgy dübörög a ház utána! Olyanok ők együtt, mint két szerelmes ártatlan gyermek és egy idős, összeszokott sopánkodó pár egyben! Végtelen szeretettel, gyengédséggel és elfogadással vannak egymás iránt egy olyan világban, ahol a külsőségek és a plusz kilók, pattanások és ügyetlen járás nem számít! Hol senki nem azt nézi, mennyire értetlen vagy ismétlődő kéréseket tesz fel a másik, mert örül, hogy van társa, aki elfogadja és aki egy új ajtót nyit meg számára ebben a beszűkült, őt kinéző, sőt megvető, meg nem értő világban.

Júniusban Kende tizenhét évesen elballagott az általános iskolából. „Fel fognak venni Anya?”, „Mi lesz, ha nem vesznek fel, Anya?”, „Mikor kapunk levelet, Anya? tette fel Kende az izgulós lemezét, majd végül megjött a megnyugtató küldemény, hogy a fiamat az egyetlen még épp, hogy elérhető távolságon belüli speciális gyógypedagógiai iskolába felvették. A nyáron elkezdtem vele 35 fokban az útvonalat begyakorolni busszal, minden héten legalább egyszer elbuszoztunk oda és vissza, amivel elment egy fél nap. Én is sokat tanultam belőle, évtizedek óta autóval járok. Különösen nehéz volt elmagyarázni egy autista gyereknek, hogy a 400-as busz hol ide visz, hol oda, attól függően, mikor indul hivatalosan, de még késhet is … Aztán kiokoskodtam, hogy fokozatosan el kellene őt engedni egyedül, de először felnőtt nélkül kellene próbálkozni. Elkértem hát Petrát még amikor én is mentem, neki is végig mutogattam az útvonalat, majd végül ők ketten mentek oda-vissza, immár nélkülem. A sikeres út után mindig fagyi volt a jutalom vagy üdítő. Majd eljött a nagy nap. Kendének el kellett mennie egyedül néhányszor, mert már augusztus közepe volt, mindjárt kezdődott az iskola. Mindenki, akinek beszéltem erről, ijedten nézett rám és fogta a fejét. Ő bizony nem engedné el ilyen messzire még az egészséges gyermekét sem, mennyi minden baj lehet, biztos vagyok-e benne? Úgysem fog sikerülni, mondták. De én hittem benne. Persze nem akart egyedül menni, ki akarna? De Petra láthatása, sőt balatoni velünk szüretelése lett a tét, muszáj volt valahogy rávenni, motiválni Kendét. Elsőre nem jártunk sikerrel, megijedt átszálláskor és nem ment tovább. De folytattuk, kitartottunk, mert én tudtam, hogy menni fog neki. És augusztus utolsó hetében Kende először megfordult teljesen egyedül. Aztán még egyszer. És még egyszer. És azóta egyedül jár iskolába, reggel másfél órát, átszállással, délután másfél órát. És hajlandó is hajnalban felkelni, ami szintén óriási fejlődés! Egyelőre én menetrend diszpécser lettem, mert Kende nem érti az idő fogalmát és ugye a számokat sem, így hiába írom le neki, hogy a busz 6.43-kor indul, mert ő 6.31-kor nem tudja, hogy az előbb vagy később van-e, így minden percben felhív, hogy lekéste a buszt, most mi legyen? Én meg ugye távolról végképp nem tudom, az a bizonyos busz vajon elment-e már vagy csak késik-e? Úgyhogy együtt várjuk a buszokat és közben tanuljuk az időt és a számokat (hányas buszt látsz? mi van ráírva?). Amikor elege van, rám teszi a telefont és én ilyenkor tudom, hogy egyre magabiztosabb!

Ma, amikor valakinek elmeséltem, Kende mennyire ügyes és milyen boldog vagyok ettől, hirtelen eszembe jutott az első évnyitója nyolcéves korában. Miután oly nehezen, de rászántam magamat, hogy egy gyógypedagógiai iskolába adjam, az évnyitón ott ültem, szépen felöltözve a sok esetben sérült vagy hátrányos helyzetű szülők sérült gyerekei közt a tornapadokon. Ki így vigyorgott, ki úgy bambult szódaüveges szemüvege mögül, amikor a himnusz megszólalt, majd a vagy egy mázsát nyomó, óriáscsecsemőre emlékeztető Tomika, akiből a zene egyféle reflexet váltott ki, nagy boldogan felállt és rázendített: Boldog szűűűűli-napooooot, boldog szűűűli naaaapoooot!”. Egyszerre sírtam és nevettem, hogy hová került az én kisfiam és vajon ezzel az iskolával elvettem-e tőle egy lehetőséget, vagy épp, hogy szárnyakat fog-e kapni?