Évek óta nem tudok egy beszélgetést végig vinni úgy, hogy Kende ne szólna közbe. Hiába mondom neki, hogy „várj egy kicsit” vagy „most nem érek rá”, vagy esetleg „meg kell várnod, míg befejezem”, … mit sem ér, ő mondja a magáét, én meg próbálok nem őrá figyelni, hanem arra, amit éppen csináltam vagy akivel éppen beszélgettem.

Többnyire sikertelenül, pedig már igen komoly többfelé figyelési képességet fejlesztettem az elmúlt években. Mert Kende addig mondja, míg mégis rá nem figyelek. Egyre hangosabban, egyre erőszakosabban, közben lökdös is, ha nem kapja meg a várt figyelmet. Persze ez jobb, mint kiskorában, amikor hasonló helyzetben még meg is harapott, de attól még elég kellemetlen az erőszakos nyomulása. Ilyenkor egyre jobban belehergeli magát az igen fontos mondandójába, mely általában egy aznap már vagy húszszor átbeszélt, számomra az unalomig ismételt téma. Valahogy így:

-Anya! Holnap lesz eső?
-Kende, most nem tudok rád figyelni!
-Anyaaa! Holnap lesz eső?
-Kende, most várj egy kicsit!
-Anya! Anya! Figyelj! Holnap lesz eső?

Ilyenkor, mivel látom, hiába próbálom türelemre inteni, többnyire megpróbálom lerázni egy gyors válasszal, hogy visszatérhessek ahhoz, amit épp csináltam.
-Igen lesz eső, de most hagyj telefonálni!
-Jó. De mikor lesz eső?
-Nem tudom.
-De mikor lesz eső?
-Délután, majd meglátjuk. Most légyszi hagyj telefonálni!
-De mikor lesz délután?
……

Már annyira megszoktam, hogy reménytelen őt ebben átnevelni és folyton beszél hozzám így igy is, úgy is, hogy többnyire fel sem tűnik már, gyorsan és mellékesen válaszolgatok neki és intézem tovább a dolgomat. De ma elegem lett. Betelt a pohár! A gyerekek épp beengedték a nyakig sáros kutyákat a végre frissen takarított házba (nem szokott sokáig tartani a tisztaság, de azért egy délután adasson meg, kéééérem!), nagyon fájt a derekam, ami pár napja beállt és nem tudtam lehajolni feltörölni a koszt, amikor mellékesen észrevettem, a villanyszerelő, aki azért jött, hogy felszereljen valamit szabad szemmel jól látható összegért, se szó se beszéd, leszerelt egy konnektort, amit épp nem volt kedve arrébb rakni és erről még csak nem is tájékoztatott. Na épp őt hívtam, amikor Kende nekem esett a mindennapos parancsával, hogy:
-Csinálj palacsintát!
-Kende, telefonálok (erőteljes hadonászás, amivel jelezni próbálom, hogy Ne MOOOST!)
-Csinálj palacsintát!
-Kende várj, most telefonálok (… közben hadonászok …)
-Palacsintát akaroooook!! (egyre hangosabban)
-De kedves Uram, miért nem kérdezte meg, szükségem van-e még arra a konnektorra? (kinémítom a telefont): Kende most telefonálok!
-Csinálsz?
-De maga szerint ez így korrekt? Hogy egy dolgot megszerel és egy másikat meg tönkretesz és aztán levonul? Nem csinálok palacsintát!
-Csinááááálsz? – közben lökdösni kezd
-Nem bánom én, de akkor jöjjön vissza és rakja vissza a konnektort! Menjetek ki, de azonnal! (ez a kutyáknak szólt).
-Akkor csinálok én! – és látom, amint elkezdi feltörni a tojásokat, amik folynak végig a frissen takarított konyhaszekrényen.
-Kende! Neee! Váj meg! Most beszélek a bácsival, utána csinálok palacsintát! – ő közben vadul löttyinti bele a tejet, a liszt csak úgy porzik a levegőben …

Mire leteszem a telefont, már fél órás takarítás vár rám a konyhában úgy, hogy közben majd megszakadok, ha le kell hajolnom … de sebaj, most előbb megsütjük a palacsintát, gondolom, majd ahogy véletlenül belenyúlok a tésztájába és lenyalom az ujjam, rájövök, a gyerek egy ehetetlenül sós mega-adag tésztát készített.

 

 

 

 

Na ezen a ponton durran el az agyam és kezdek el vele kiabálni:
-Na ide figyelj kisfiam! Ez a tészta ehetetlen, úgyhogy a kutyák kapják meg és én ma már nem sütök neked palacsintát, mert nem bírtad megvárni, hogy letegyem a telefont! Most már tizenhat évesen elég nagy fiú vagy ahhoz, hogy megértsd, ha anyának dolga van! – üvöltöm úgy, mint egy ötévesnek. – Ezentúl meg kell várnod, hogy befejezzem a beszélgetést. Megértetted?!?

Megszeppent nézést kapok csak válaszként, de látom, áttörő jelentőségű volt a drámai fellépésem, hiszen nem ehhez szokott. Kende elvonul, én négykézlábra ereszkedve konyhát takarítok.

 

 

 

Egy órával később megint cseng a telefon, én gyanakodva körülnézek, egyedül vagyok-e, majd ennek örülve felveszem a hívást. Ebben a pillanatban Kende megjelenik mellettem és komoly megfontoltsággal, életében először megkérdezi: „most ráérsz?”