A gurunak igaza lett
A guru azt mondta, ez a lány 16-17 éves korára nagyjából rendben lesz. Most tizennyolc és azt hiszem, bátran kijelenthetem: nagyjából rendben van! Nyilván autista marad, de nem is az volt a cél, hogy ne legyen az. Ő így kerek és egész.
Amikor hazajöttünk Indiából, tizenegy éves volt. Azon a nyáron lett tizenkettő, akkor lehetett vele először párbeszédet folytatni. Meg is jegyeztem: Cica, mi most beszélgetünk. Én kérdezek, te válaszolsz és egy azon témáról beszélünk! Ez óriási! Észrevetted?”, ő meg nagyon örült. Észrevette. Neki is jó érzés volt, kijönni a saját kis zárt világából és kapcsolatot tudni teremteni velem a párbeszéd által is. Négyévesen próbálkozott ezzel először, de akkor még kapaszkodóra volt szüksége. Egy témára, amelyben otthon érezte magát. Korában elbújt, ha idegen emberek voltak nálunk. Az óvodában is egyedül játszott a sarokban, saját kis világába menekülve. De amint szerelembe esett a lovakkal és emberek közt volt, próbálkozott: „én szeretem a lovakat”, „tudok lovagolni”, … függetlenül attól, a környezete erre mit reagált. A felnőttek próbálták átvezetni ezeket az egyoldalú kijelentéseket egy párbeszédbe, de a vele egykorú gyerekek erre nem voltak fogékonyak, sem képesek. De mégis, nyitott a világ felé. Így ment ez évekig, ha emberek jöttek vagy mi mentünk közösségbe, ő elővette a lovas lemezt, a többiek pedig kedvesen válaszolgattak neki. A külvilágnak többnyire fel sem tűnt, hogy ez nem egy igazi párbeszéd.
Már tizenhat éves volt, amikor a lovardás lányokat meghívtuk a szülinapjára. A többség elígérkezett és az utolsó percben lemondta, ahogy ez lenni szokott, amikor az emberek nem tudják hogyan mondják meg, hogy annyira nem akarnak eljönni, …
de azért két kedves, együttérző lány eljött. El is kezdtek beszélgetni a sulijukról, tanulmányaikról, az én kislányom szegény kirekedt, majd hosszas figyelés után megszólalt: „amúgy nektek melyik a kedvenc lovatok?”, mire kínos csend után az egyik lány kedvesen válaszolt. Amikor bementünk a tortáért, félrehívtam Kírát és diszktréten javasoltam: „próbáld meg megfigyelni, miről beszélnek és ahhoz kapcsolódóan szólj hozzá!”, mire ő széles mosollyal, büszkén azt válaszolta: „pont ezt csináltam. Ügyes voltam?”.
Azóta eltelt még két év és egyszer csak azt vettem észre, már nem csak a lovakról beszél. Eljött velem kalligráfia workshopra, elkezdett más sportok iránt érdeklődni és egyre többet lehet vele ténylegesen beszélgetni. Ugyan a korosztályával még mindig nehezen találja a hangot, de megtalálja a módját, hogy barátokra leljen más körökben. Kezdeményez, nyit és egyre ügyesebben beszélget. Ugyan sok munkám van benne, hogy valahogyan felkeltsem az érdeklődést, pontosabban a motivációt az általa választott szakma iránt, de most már sütős videókat néz és egyre lelkesebben süt. És egyre ügyesebb is. Egyre több dolgot megkóstol és ugyan a „töri unalmas”, amikor az esélytelenek nyugalmával felvetettem, hogy menjünk régészeti múzeumba, akkor felcsillant a szeme, hogy jó, az őt érdekli! Szoktunk együtt rajzolni, alkotni, ajándékot készíteni.
Kíra mindig is nagyon érzékeny volt a másságra, már egészen kicsinek is közösségben rögtön kiszúrta a legesetlenebb, elhagyatottabb gyereket és szárnyai alá vette, mintegy ösztönösen. Az elmúlt évek során külön anyáskodó figyelmet fejlesztett ki öccse iránt, derűs türelemmel tanítgatja, kísérgeti, támogatja, sőt nevelgeti.
