Kende mostanában sokat kérdezi, meddig kell még ebbe a suliba járnia. Mindig mondom, „még idén, aztán elballagsz”. „Már mennék innen”, mondogatja ilyenkor. Megértem. Kilencedik éve jár ide és nagyjából ugyanazt tanulja, még mindig a 10-es, 20-as számkörben számol, elsős szinten ír-olvas. Szokta is mondani: „holnap betegállományba megyek”. Ezt a nővérétől hallja, aki szakiskolába jár és már dolgozik minden második héten. Ott már nincs csak úgy simán lógás, csak betegállományban lehet otthon maradni.

Mondtam neki:
„na akkor gyere, adok házi munkát, hogy ne unatkozz!”
Ő: „Nem!”
Én: „Ha nem, akkor menni kell iskolába.”
Ő: „Na jó, akkor igen. Mit segítsek anya?”
Azt hittem rosszul hallok … kicsit megráztam a fejem, belefújtam az orromba, hátha csak bedugult a fülem és megkérdeztem:
„akkor segítesz?”
Ő: „igen”.
Azt sem tudtam, hová kapjak.
Én: „akkor légyszi teregess ki!”, mondom neki és átadom a vizes ruhákkal teli kosarat.
Ő: „jó”.
Eltelik 1, azaz egy perc, és jön oda, hogy kész.
Én (hitetlenkedve): „máris kész?
Ő: „igen”
Én: „ennyi idő alatt?
Ő: „igen”
Én: „de ennyi idő alatt én sem tudok egy mosógépnyi ruhát kiteregetni…” mondom tanácstalanul, de ő meggyőzően és nagyon aranyos kisfiúsan bólogat.
Én: „biztos vagy benne?”
Ő: „igen!”
Én: „megnézhetem?”
Ő: „igen”
Elindulok a fregoli felé. Erre árnyékként indul el velem és megszólal:
„Anya! Én nem tudok teregetni. Hogy kell teregetni?”
Addig pont oda is érek és ámulva látom, hogy az összes ruhát, azon mód, ahogy kivettem a mosógépből, gyűrötten, kupacban ráöntötte a kosárból a fregolira. És kész is. Hogy ez nekem eddig nem jutott eszembe!

Miután kinevettük magunkat és megmutattam neki hogyan kell teregetni, megkértem, hamuzzon ki a kandallóból és hozzon be tűzifát. Ez ugyan kisebb-nagyobb kosszal járt, de ügyesen megoldotta. Utána mosogatni kellett. Nem a konyhát, hanem az edényeket, de ő nem így értette. A mosogató körül három méteres sugárban minden habos volt. Gyerekkoromban volt egy ilyen film, amit imádtam, ahol a fürdőkádból kieresztették a habot és az beáramlott a nappaliba és abban táncoltak. Anno én is erre vágytam. Néha az életben késik a vágyak megvalósulása, de nagy öröm volt számomra, hogy végül megtörtént! Élmény volt látni, ahogy fröcskölt a mosogatószer és habzott a padló, meg a fal, meg az ablak, meg a kutya, meg a gyerek, … ! A művelet után az edények nem mentek volna át egy Nébih ellenőrzésen, de első ránézésre egész kielégítő volt az eredmény és csak később, amikor a tányérokról ettünk, tűnt fel, hogy azok még igen habosak maradtak. Míg az én drága kisfiam végre helyettem tüsténkedett a konyhában, én a háttérben csak fél szemmel kísértem a mulatságos eseményeket, mert megpróbáltam végre egy kicsit dolgozni. Erre hallom, hogy magában dünnyög az edényeknek és a szivacsnak: „dühbe jövök ettől … a kurva nénikédet!”. Aztán másnap, amikor ezt a programot megismételtük (ismétlés a tudás anyja, ugye?) és még a kerti bútorokat is le kellett vinnie télire a garázsba, este fáradtan a kanapéra rogyott és kijelentette: „holnap már megyek iskolába! Már jól vagyok!”.