Ezen a nyáron fordult elő először, hogy Kende és Kíra egyedül lent maradtak a Balatonon a szüleimnél, akik nyáron ott élnek. Kiskoruk óta nyaralunk ott együtt a Káli medencében a szőlőben, amit még apai nagyapám örökölt idestova 70 éve.

Így nem csak az én gyerekeim, de az én és édesapám gyerekkorának meghatározó élményei is ide kötődnek. Harminc éve még petróleumlámpával világítottunk, öntözőkannával zuhanyoztunk és pottyantós wc-t használtunk. A vizet a kútról hordtuk és egy romos présházban aludtunk, ki a padon, ki az asztalon, ki egy nyikorgó, dohos kempingágyon. Azóta persze a ház összkomfortos, mindenkinek megvan a maga szobája, ahogy a világ is egyre jobban elidegenedik. Az én gyerekeim már így ismerték meg ezt a helyet, ahol édesanyám mindig isteni házi koszttal vár minket és én is végre ki tudom magamat aludni.

Kende már a legelső kései tavasszal, amikor még csak karon ülő volt és (ez) életében először pillantotta meg a telket, rajta az új fehér házzal, egy csecsemőtől igen szokatlan módon, komolyan végig mért mindent, majd egy idős felnőtt elégedett tekintetével, egyetlen sokatmondó bólintással és cinkos mosollyal hagyta jóvá a változtatásokat, amiket édesapám az elmúlt ötven évben végrehajtott, amivel ezt a kis romos borpicét egy a vidék stílusába tökéletesen beilleszkedő parasztházzá csinosította. Kende már akkor, totyogóként imádott ott lenni, lelkes kíváncsisággal törte a diót és botorkált a szőlőben. Egész kiskora óta imádja a kert körüli munkákat és néhány éve kifejezett segítséget jelent édesapám számára a kertben. Eleinte ugyan csak félősen figyelte a traktort tisztes távolból, de néhány éve már fel mer rá ülni és tavaly óta ő nyírja a füvet, amikor ott vagyunk. Méghozzá egyedül. Ha megnőtt, ha nem!

Amikor nyáron itt nyaralunk, édesanyám terülj-terülj asztalkáit apu finom bora kíséri, a gyerekeknek pedig évek óta alkoholmentes sört vesz.

Itthon ilyesmit nem kapnak, én a cukor mentes életmód híve vagyok. Így annál nagyobb becsben tartják a kivételes, felnőttes „gyerekmentes sört”, ahogy Kende elnevezte. Idén Kíra betöltötte a tizennyolcat, megkínáltuk hát borral is. Egészen rákapott az ízére, így a gyerekmentes sör kiesett a pixisből, de nem csak ő nála, hanem Kendénél is, aki most már fröccsözik a nagyokkal (1 cm bor, a többi szóda, de hát mégis!)!

És idén először maradtak ott ketten a szüleimnél úgy, hogy vonattal jöttek haza, én csak a Délibe mentem ki értük. Elképesztő! Tizennyolc év volt ugyan, mire ezt elértük, de megtettük ezt a nagy utat. Megláttam őket és akármennyire nem akartam erre gondolni, csak a rögös fájdalmas út jött föl a sok reménytelennek tűnő nehézséggel, melyek mára majdnem teljesen szertefoszlottak. Akármennyire is mosolyogtam örömömben, hogy újra láthatom nagyra nőtt csudabogár csemetéimet, a torkomban az ismerős gombóc tört magának utat felfelé és vele együtt a könnyeim is, ahogy átkaroltam a két nagyobbik, hirtelen mégis csak a vártnál jobban önállósodó gyermekemet a peronon.

S míg én a magam vadul csapongó érzéseimmel voltam elfoglalva, s próbáltam könnyeimet visszanyelni, hogy ne ijesszek rájuk, a szemem sarkából homályosan látom, hogy Kende, aki továbbra is elhúzódik, ha meg akarom ölelni, a legszebb jóképű mosolyát elővillantva köszön egy fiatal csinos hölgynek: „viszon’látásra!”, majd a lány visszamosolyog és eltűnik a tömegben. Szóval itt tartunk. Viszon’látásra gyerekmentes sör!