Augusztus. Számomra talán ez az év legnehezebb időszaka. Ilyenkor van, hogy két hétig is gyerekek nélkül vagyok. Eleinte, a válás után, még jó mókának tűnt, újra szabadnak lenni, ráérni, utazgatni, nem alkalmazkodni senkihez.

Csendben lenni. Hallani a csendet! Olyankor, a nagy kötetlenségben, tűnt csak fel igazán, máskor mekkora terhelés alatt álltam. Közben soha. Hirtelen rám és a házra telepedik ilyenkor a zajos Kendém után igen szokatlan forró csend, melyet csak egy-egy felettem elhaladó repülő hangja szakít meg, a fák mozdulatlansága, a perzselő nap. Ilyenkor mintha megállna az élet. Még a telefon is alig szólal meg. Idővel, most már hét éve, hogy a volt férjem elköltözött, egyre nehezebbé váltak az augusztusok. A kiüresedett házban minden a csonka családra, minden a gyerekekre emlékeztet. A kerti lépcső, amelyről Kíra háromévesen akkorát esett, hogy felszakadt a szája és ömlött a vére, a medence, melyben úgy kapaszkodtak belém a gyerekek a kis ragacsos kezeikkel, hogy mozdulni sem tudtam, a korlát, amelyre folyton kis majmokként másztak fel és a teraszon lévő függőágy, melyben Karsa akkorákat aludt és esténként közösen mesét olvastunk. Mindez már a múlté, máskor eszembe sem jut, de valahogy augusztusban érek rá megállni, visszagondolni, ha akarok, ha nem, időben visszarepülni és újra átélni, ami már elmúlt, s mégis örökre itt maradt bennem.

De nem jött válasz. Mindig csak a most létezett és az ilyen gyerekekkel oly jellemző tervezhetetlen jövő. A jelen, melyre ők tanítanak, melybe mindig visszarántanak, melyben ők vannak és én, egy elszigetelt életben, ami nem tervezhető.

 

Csak hallgatom a végtelen csendet, s várom, hogy elérjem magányos gödröm legalját, ahonnan már elkezdhet kirajzolódni egy újabb, kevésbé a gyerekeiért élő nő jövője, aki talán egyszer én leszek.