Erdei meditáció

Ma az erdőben voltam. A gyerekek az apjuknál, esett az eső és senki nem járt arra. Csak én a kutyákkal a könnyed, illatos, tavaszi esőben. Imádom az esőt érezni, hallani. Ha esik, mindig igyekszem kimenni a szabadba. Van olyan meditációs technika, amikor kinyitjuk az érzékszerveinket és figyelünk a hangokra, látványokara, érzésekre, ízekre, szagokra. És közben mondjuk: szaglás, hallás, gondolat, … háromszor egymás után, aszerint, mikor milyen inger ér. Fontos a személytelenség, mert különben még azt hinnénk, mi hallunk, mi ízlelünk … pedig csak egy részünk, pont az, amelyen felülemelkedni próbálunk azáltal, hogy eltávolodunk tőle. És úgy távolodunk el tőle, hogy ráfigyelünk, de úgy, mint egy külső lényre. Távolsággal.

Elképesztően zöld volt az erdő. gyakran járok oda futni, sétálni, szinte mindig ugyanoda, mégis mindig más ez a hely. Elképesztően változik, napról napra, percről percre. Változik a környezet is és változik az is, ahogyan én észlelem. A természet tudja, hogy körforgás van, hogy a lét egyik legmeghatározóbb eleme az, hogy változik minden. Csak mi, emberek esünk sokszor abba a hibába, hogy azt gondoljuk és annak nyomán éljük az életet, hogy az a jó, ha minden változatlan. Kicsit ezt érzem most sokunkon: legnagyobb félelmünk az, hogy kihúzták alólunk a változatlanság, a mozdulatlanság illúzióját. És ahogyan mozdulatlanságra kényszerülünk ebben az időszakban, úgy vehetjük észre, mi is mennyire részesei vagyunk a nagy körforgásnak és hogy az eddig biztonságosnak vélt közeg mögött van egy sokkal, de sokkal mélyebb biztonság: a változásé. Azon biztos tudásé, hogy semmi nem biztos és mégis minden mindig a legjobban alakul, pont úgy, ahogy kell.

Egy őszi falevelet láttam a földön, látás-látás-látás, aztán eszembe jutott, hogy ez a levél tavaly ilyenkor ugyanilyen szépen zöldellt, mint ezek a mostaniak, gondolat-gondolat-gondolat. Aztán madarak csicseregtek, hallás-hallás-hallás és éreztem a lágy esőcseppeket az arcomon, érzés-érzés-érzés. És kinyílt a világ.

Mint az elszáradt falevelek, ahogy ősszel lehullanak a földre, kicsit ilyen a belső utunk, folyamatos változás, minden egyes levél, amely aláhull egy veszteség, átalakulás, tapasztalás, megélés. Ezek odalent felgyülemlenek, bölcsességgé, hitrendszerré alakulnak, táptalajjá, amiből az új élet eredhet odafönt, az új hajtás, az új próbatétel, az új lehetőség. Egyik sincs a másik nélkül. A fiatal nincs az öreg nélkül.

A falevél nem próbál meg a fába kapaszkodni. Amikor eljön az ideje, engedékenyen aláhullik és büszkén vállalja, hogy ő most már díszes őszi dísz. Koronából avar, mely elkorhadva táplálja majd a fa új lombját.

Egyik kedvenc buddhista mesém jut erről eszembe:

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy király, aki egyszer így szólt az alattvalóinak:

– Drága gyűrűket csináltattam és megvásároltam a világ egyik legszebb gyémántját és szeretnék egy üzenetet elrejteni a gyűrűben. Ez az üzenet a hasznomra kell, hogy váljék válságos időkben és az örököseimet is szolgálnia kell. Egy rövid mondatnak kell lennie, amit a gyűrű gyémántja alá lehet elrejteni.

Azok, akik a király szavait hallgatták, mind nagyon okosak voltak, és mindannyian hosszú szakaszokat tudtak volna írni, de nem egy olyan rövid mondatot, mely 2-3 szónál nem hosszabb, ami válságos időszakokban támaszként szolgálhat. Mindenki törte a fejét, de végül nem találtak ki semmit.

A királyt egy öreg szolga nevelte fel. A király édesanyja fiatalon hunyt el és az öreg szolga viselte gondját, így hát a szolgát családtagként kezelték. A király mélységes tiszteletet érzett a szolga iránt, így hát az ő véleményét is kikérte.

Az öregember így válaszolt:

– Nem vagyok sem bölcs, sem tanult, de ismerek egy üzenetet. Az életem során, a palotában töltött éveim alatt mindenféle emberekkel találkoztam és egyszer egy varázslóval ismerkedtem meg, akit az Ön édesapja hívott meg. Hálájának jeléül, ezt az üzenetet adta nekem.

Ekkor, az öreg szolga leírt valamit egy darab papírra és odaadta a királynak.

– Azonban, kérem, ne olvassa el – mondta a szolga a királynak, – hanem tartsa elrejtve a gyűrűben és csak akkor nézze meg, amikor már nincs más választása.

Kisvártatva ellenségek törtek be a királyságba és a király vesztésre állt. Lóháton menekülni kényszerült, és az ellenségek üldözőbe vették. A király csak egymaga volt, míg az ellenségei sokan voltak. Egyszer csak egy olyan helyre jutott, ahonnét már nem volt kiút – egy sziklafal állta az útját és visszafordulni sem tudott – eszébe jutott a gyűrű. Elővette, kivette a papírdarabot és elolvasta a rövid üzenetet, ami úgy szólt, hogy:

“Ez is elmúlik.”

Mihelyt elolvasta az üzenetet, mélységes nyugalom vett erőt rajta. Eközben az ellenségei eltévedtek az erdőben és a lovaikat már nem lehetett hallani. A király mélységes hálát érzett az öreg szolgálója és a varázsló iránt. Ezek a szavak hihetetlenek voltak. A papírdarabot visszatette a gyűrűbe, a gyémánt alá. Azon a napon, amikor visszatért a királyságába, mindannyian győzedelmesnek érezték magukat és nagy pompával fogadták őt és a király fantasztikusan érezte magát.

Az öreg szolga odaállt a király mellé és azt mondta neki:

– Ez a pillanat szintén alkalmas arra, hogy ismét rávessen egy pillantást a rejtett üzenetre.

Mire a király azt válaszolta neki:

– Most, hogy győztem, az emberek ünnepelnek, nem vagyok sem kétségbeesett, sem egy kilátástalan helyzetben, miért is nézném meg az üzenetet?

A szolga így válaszolt:

– Hallgasson rám, ez az üzenet mind a vérzivataros, mind pedig a jó időkben is találó.

A király újra felnyitotta az üzenetet.

“Ez is elmúlik”.

A király újra azt a mélységes benső csendet érezte, mint előtte. Bár éppen ünnepelt, a büszkesége és az egója elillant.

A király megértette az üzenetet, megvilágosodott.

Az öreg szolga így szólt:

– Emlékszik mindarra, ami magával történt? Semmi sem és egyetlen érzés sem állandó. A jó és a rossz pillanatokat, akárcsak a nappalokat és az éjszakákat, fogadjuk el természetes módon, merthogy az élet természetes részét képezik.