Jó tanácsok

Miután túléltük valahogy az iskolakezdés hetét Kende sorozatos, napi 3 egy óra hosszat is tartó dührohamaival és megnöveltük a napi gyógyszeradagját (aminek azért idő is kell, hogy hasson) és már kezdtem azt hinni, hogy kisimultak a dolgok, hétfőn elvittük Karsa fiamat edzésre. Mivel egy órát ilyenkor üresjáratban vagyunk és Kende éhes volt, mondtam elugrunk a Lidl-be és veszünk neki valamit, veszünk kenyeret is. Előre figyelmeztettem, hogy egy péksütit vehet és amit kivett, azt nem szabad visszatenni (ezt szokta), tehát jól gondolja meg. De hát éhes is volt, meg türelmetlen is, no meg a gondolkodás sem az erőssége, … úgyhogy kikapott egy fánkot és már vissza is akarta tenni. Mondom nem szabad, ezt most már meg kell vennünk. Erre ő lökdösni kezdett engem és megpróbálta visszadobni a fánkot. Közben ordított. „Hülye geci anya!!!”, miközben és kosaraztam a fánkkal (egy kis edzés nem árt). Rögtön volt is közönségünk, sok rosszalló tekintet, de hát ezt már megszoktuk és tényleg ügyesen elkaptam a fánkot bal kézzel. De van sürgősebb dolgunk is, megelőzni a nagyobb bajt. Mivel ha nehezen is megy, még Kendének is meg kell tanulnia, hogy a szabály szabály és mégis kiskapu kellett, gyorsan felajánlottam, hogy most uzsonnára nem vehet másikat, de reggelire választhat még egy sós péksüteményt. Erre ő meg is nyugodott és kért pizzás tekercset. Mondom „az nem pizzás tekercs, hanem csípős jalapenos tekercs, azt nem szereted, nem fogod megenni”. „DE!!!!”. Mondom, „ok, azért veszek egy pogácsát is, ha mégis csípne”. „Neeeeem, megeszem” mondja kidugott nyelvvel érthetetlenül és közben fröcsköl a nyála (ezért külön imádnak minket covid idején az emeberek). Nagy nehezen elértünk a pénztárig, ahol leesett a futószalagról egy üveg ital és összetört. A pénztárt bezárták, a sor mögöttünk szemet forgatva arrébb állt. Ezeket is leráztuk! Én zöld kaktuszleves és üvegszilánkos lábbal pakolok tovább, miközben a gyerekek rágót kérnek. Nincs erőm újabb csatához, tehát nem ellenkezem, de mivel nem veszem le rögtön a magas polcról a rágót és gondolatolvasó sem vagyok, tehát nem tudom, pontosan melyiket is kéri a csak mutogató gyerek, újabb inzultusokban van részem az egyre jobban összegyűlő nézősereg megbotránkozott tekintetei előtt (szerintem egy híres énekes sem kap ennyi figyelmet, mint mi). Úgyhogy mégiscsak fel kell venni a kesztyűt, a legrosszabbkor, mert épp fizetni is kellene: „nem, mégsem kaphatsz rágót mert megint csúnyát mondtál anyára!”. Próbálok fizetni, közben a gyerek lökdös és ordít, a nővére pedig, aki meg szociális ügyetlensége miatt nem veszi le a jelenetet, lelkesen belekezd nem odavaló mondókájába. Na ekkor derül ki, hogy nincs elég fedezet a bankkártyámon. Sebaj, mondom 3 perc és lesz, már megyek is bele az applikációba, illetve mennék, ha eltalálnám a gombot, miközben az önmagát behergelő Kende egyre vadabbul lökdös és követeli a péksütijét. Én még mindig türelmesen azt mondom, megkapja, ha kimentünk. Mire kijutunk, előveszem a sütiket a szatyor aljáról, a gyerekek beülnek a kocsiba, én meg visszatolom a kocsit és próbálok mélyen lélegezni, kaptam egy percet, hogy lenyugodjak, úgy tűnik ezt a vásárlást megúsztuk jótanácsok nélkül. De jön egy férfi, aki gátlástalanul elém tolja a kocsiját és megszólal: „meg kéne nevelni a gyerekeket!”. Nos, Ön meg bekaphatja, kedves uram!

Azt hittem, ez volt a történet csúcsa, de amint visszaérek a kocsihoz, látom, a gyerekek bokáig érő morzsaavarban ülve sírnak. Kíra fogja a fejét, Kende ordít és rúgja a székét. Kérdezem mi történt? Kiderül, Kende beleharapott a csípős tekercsbe és annyira csípte, hogy fejbe vágta Kírát, hogy „oldja meg a helyzetet”. Próbálok vizet adni Kendének, de addigra annyira elszáll, hogy az se kell neki, csak ordít és rúg. Kíra is sír. Én is ordítok (milyen szerencséje volt annak a férfinak, hogy nem most szólt be!).

Kíra kéri, hallgassunk el, mert már fáj a feje. Mondom gyere, kiszállunk. Kendeét hagyjuk őrjöngeni a kocsiban. Nem megyünk el, ott állunk mellette, de már nem egy légtérben. „Ha abbahagyod a hisztit, visszaülünk és megyünk, addig nem”. Várunk. Sírunk. Aztán egyszer csak szól, hogy mehetünk. Visszaülünk a kocsiba és indulunk, de tudom, hogy bármikor fejbe rúghat újra.