Otthontanulás reloaded

Amikor az első karantén és otthontanulás kezdődött, azt hittem „nekem ez semmi”, hiszen Indiában fél évig már egyszer végig csináltam, két nehezen tanuló figyelemzavaros, autista gyerekkel, úgy, hogy a fiam értelmi fogyatékos is és folyton mindennel ellenkezik, hát még a tanulással. Indiában, ahol a körülmények is rosszabbak voltak és csak magamra számíthattam. Aztán telt-múlt az idő és az itthoni itthon tanulás kezdett mégiscsak fárasztóvá válni. Pedig mi teljesen covid zónán kívül élünk. Részben, mert nincs TV-nk és nem hallgatunk híreket. Ez jót tesz a gondolatok tisztaságának, így én döntöm el, „melyik adóra hangolódok rá” és az nem a félelem hangja. Azon kívül azért, mert a furcsaságunk révén amúgy is évek óta bizonyos mértékig és módon izolációban élünk, tehát a mi életünkön a covid nem változtatott oly sokat. Tényleg csak azt, hogy a gyerekek nem jártak iskolába, helyette otthon tanultak. Nekem nem maradt időm magamra, csak rájuk. Pont, mint az első tíz évükben. Mert ezt csak úgy lehet jól csinálni, ha az ember (és ez az ember most itt sajnos pont én lennék) teljesen félreteszi önmagát és száz százalékig a jelenben van, mindig a következő épp megoldandó feladatra fókuszál és a többit elengedi. Ha nem azon sopánkodik, épp mi minden mást is csinálhatna (pedig mekkora is a kísértés!) és miből marad ki vagy éppen hagyja, hogy nyomassza a sok saját kötelessége. Nem! Ez luxus lenne, hiszen attól, hogy nyomaszt, nem lesz jobb a helyzet és a feladat sem kerül elvégzésre. Viszont jobban elfáradok.

Apropo fáradság. Elkezdtem elfáradni az első karantén alatt és akkor arra gondoltam, ez is luxus. Nézzük meg, min változtathatunk, hogy mindenkinek jó legyen! Miként lehet a legtöbbet kihozni ebből az egészből … hogyan tudunk még töltődni is általa? Együtt, egymással? Mire is vágyom? Nyugalomra. Na akkor meditáljuk együtt ezentúl, mert egyedül úgysem hagynak a gyerekek. Persze az első alkalommal Kende direkt trollkodott, amire Karsa bepöccent és folyton valaki ordított vagy hátba rúgott. De nem hagytam magam. Sziklaszilárdan ültem és lélegeztem. Minden nap ugyanabban az időben. Közben szólt a vezetett meditáció. Egészen addig, míg a gyerekek is elkezdték valahogy. Egyszer csak Kende leült az ölembe és befészkelte magát. Néha kurjantott vagy káromkodott egyet, aztán hátra vágta azt a kemény kos fejét, pont bele a mellkasomba, de idővel egyre nyugodtabb lett, majd végül elcsendesedett. Ez maga a csoda volt. Aztán minden nap mozogtunk együtt valamit. Erre sincs idő a normál hétköznapokban. És együtt főzni, sütni, alkotni, játszani.

Puha, meleg nosztalgiával emlékszem vissza erre a hosszú karantén időszakra, talán életem egyik legszebb időszaka volt. De mindenesetre mély megélés. És hálával tartozom érte, mert hamarosan felnőnek a gyerekek és akkor már kevesebb időt akarnak majd velem tölteni, gondoltam, … és amint kimondtam magamban, már itt is a második itthon tanulós időszak. És most annyira, de annyira nem erre vágytunk már, hogy tényleg nehéz volt belekezdeni. Most nem gondoltam már azt sem, hogy „mi ez nekem”, mert tudom, mekkora erőfeszítés. Nem gondoltam azt sem, hogy „csak egy hónap”, mert majdnem biztos vagyok benne, hogy több lesz. Most abba sem tudok kapaszkodni, hogy együtt lehetünk, mert már tényleg pont annyival nagyobbak, hogy nem az én társaságomra vágynak. És őszintén? Én sem erre vágyom … már.

De … de képes vagyok megugrani. Tudom. Tudom, mert már hányszor végig csináltam, ennél reménytelenebb helyzetekben is. Tudom, mert érzem, hogy van egy forrás, ahová mindig nyúlni tudok, úgy hívják, hit. Tudom, mert mindig, amikor úgy tűnik, „ez képtelenség”, valahogy megoldódik. És tudom, mert már megtanultam, hogy ami elsőre „rossz” és kellemetlen, abból fejlődhetünk a legtöbbet. Ezért hálával fogadom. Sokszor észrevétlenül tanulunk és csak utólag jövünk rá, hogy mit is, de ha résen vagyunk és talán még tudatosan fel is készülünk, akkor még fogékonyabban és könnyedebben tesszük mindezt. Úgyhogy én most ekként tekintek erre az újabb kihívásra. Ha mechanikusan ugyanazt tesszük minden nap, robot-pilóta üzemmódban, abból nem lesz növekedés, csak megcsömörlés. Új helyzetek, új megoldások, új tapasztalások kellenek. Csak így tudunk újat is érezni é az egészből megint csak a lehető legtöbbet kihozni! A terv: lefogyasztani a menzakoszton meghízott gyerekeket, minden nap mozogni, benti torna és mozgás kint a friss levegőn, ahol megfigyeljük a természet folytonos átalakulását. Újra meditálunk. Légzőgyakorlatokat tanulunk. Beszélgetünk. Olvasunk. O-l-v-a-s-u-n-k együtt! Pont, mint régen, amikor kicsik voltak és még nem kütyüztek, pont mint a régi időkben, amikor az emberek még esténként együtt ültek és olvastak! És minden este elalvás előtt mindenki megfogalmazza, hogy aznap miért vagyunk hálásak, mire vagyunk büszkék és mit tanultunk. Mert ezáltal fejlődünk és érezzük egyre jobban magunkat akárhol, akármilyen körülmények közt.