Uncategorized

Finn(g)országban jártunk

Kende fiam jó előre elkeresztelte Finnországot Fingországnak, ami igazán érthető, elvégre Joulu-puk(k)i-hoz mentünk. Ugyan évek óta tudja, hogy a Mikulás nem létezik, ő még szeretne benne hinni. Pontosabban minden elvont dologra, mese-figurára, jelmezes emberre értetlenül tekint és minden alkalommal túl hangosan megkérdezi: „igazi?”- „nem, csak egy ember beöltözött Mikulásnak”, válaszolom ilyenkor. Néz, nagy őzike szemeivel és azt válaszolja, természetesen ordítva, hogy nyomatékot szerezzen az ő igazságának: „neeem! Igazi!!!!”. – „Jó, rendben, akkor igazi”, kell ilyenkor rá hagyni, úgyis úgy kell legyen, ahogy ő akarja. Egy kicsit olyan ő, mint egy emberi karikatúra: ahelyett, hogy meg akarná, merné látni, ami van, inkább körmeszakadtáig erőlteti, amit ő akar a valóságba belevetíteni. A boldogtalanság igazi titka. Ez mérhetetlen belső feszültséget, látszólag indokolatlan indulatot szül benne, mely valamilyen formában mindig robban. 

Így volt ez fingországi utunk során is, mely, mivel egy autista gyermeket kirángattam a hétköznapi, megszokott rutinjából (iskola, dobolás, népzenehallgatás, fürdőzés a kádban, alvás), a szokásosnál is extrémebb formát öltött. Persze lehetne otthon maradni, mi a csudának cibálok el egy ilyen szinten a megszokottban biztonságot lelő gyereket Fingországba? Sokáig úgy gondoltam, ha nehezebb is számára az újdonsághoz alkalmazkodni, mégis feszegetni kell a határokat, világot látni neki is gazdagító, a maga módján. Mindent, ami ott történt, élvezett. Tetszettek neki a Husky kutyák, élvezte a szánozást, vezetett gyerek hómobilt, simogatott régi hómobilt (odavan a benzinnel működő gépekért, járművekért), etette a rénszarvasokat, szaunázott, léket csinált a befagyott folyó jegén, hogy horgásszon és sokat szánkózott. Az ő örök gyermeki arca ragyogott a legjobban a megilletődöttségtől, amikor A Mikulással találkozott. A legnagyobb élmény számára mégis a hólapátolás volt. És mivel minden ház előtt van egy hólapát, akármerre mentünk, ő azt felkapta és lapátolt egyet nagy elégedetten.

Csak hogy … csakhogy nekünk, a testéreinek és nekem meglehetősen megnehezítette az utunkat. Kezdve azzal, hogy a ő a repülőn csak ablak mellé hajlanó ülni. Hiába szól a jegye máshová, ha nem úgy lesz, ahogy ő eltervezte, artikulálatlan, fülsüketítő vad üvöltésbe kezd, nem kis feltűnést keltve. Mivel én ezt előre tudtam, próbáltam a tesóival egyezketni: „Szeretném, ha Kende ülne az ablak mellé, hogy ne balhézzon. Tudjátok, őt elszórakoztatja az, hogy kinéz az ablakon, Ti megy úgyis kütyüzni fogtok”.-„Ne már Anya, annyira elegünk van abból, hogy mindig úgy kell legyen, ahogy ő akarja”. Kicsit még próbálkozok, hogy csak megértik, ez az egyetlen módja, hogy elkerüljük a botrányt a repülőn, beszállás közben, míg az emberek sorakoznak, rögtön az út elején. Végül nem erősködök. Lesz, ami lesz. A dolgok mindig megoldódnak valahogy. És valóban, ahogy szállunk be és Karsa látja, hogy Kende már csapkod, erőszakossá kezd válni, ahogy egyre cikibbnek érzi a helyzetet, úgy lesz számára egyre kevésbé fontos, hogy ő üljön az ablak mellé. Ő is tanul a helyzetből és az ülésrend megoldódott. Jöhet a következő kihívás. A maszk. Mert persze Kende nem hord maszkot. Én rászólok, nem veszi fel. A stuardess is rászól, közli, hogy nem. Kissé felháborodva, de inkább segélykérőn rám néz a tanácstalan nő, mondom autista és magyar területen számára nem kötelező a maszk, majd Fingország fölöttre talán rávesszük. A nő megértően bólint, ebből sejtem, hogy finn. Északon az emberek toleránsabbak. Amikor innivalót hoznak, örömmel konstatálom, végre egy hely a földön, pardon, a levegőben, ahol nincs kóla. Lehet kérni vizet és áfonyalevet. Melyiket kéred kisfiam? Naná, hogy kólát. De kóla nincs. „Deeeee! Akarom”, kiabál Kende. Az emberek néznek, persze csak a magyarok, én meg mosolygok rájuk. Ha verbálisan ránk támadnak, bocsánatot kérek. Ha nem, csak simán bízom benne, hogy rájönnek, nem hülye vagyok, és nem arról van szó, hogy nem tudok gyereket nevelni, hanem tehetetlen vagyok és tudom, ha elkezdem fegyelmezni, az csak olaj a tűzre. Bizalmam általában alaptalannak bizonyul. Van, amikor el is magyarázom a nézelődőknek: sajnálom, autista, nem tudok mit csinálni”. Aztán a légzésemre koncentrálok. Az mindig segít. A jelenben maradni, nyugodtnak lenni, bármi történjék is. És abban is, hogy kibírjam, nem teszek semmit, csak várok, figyelek, mert megoldódik. 

Nyilván, amikor Kende unalmában Karsát vagy Kírát kezdi ütni, vagy éppen az előtte lévő utas ülését rúgja minden indulata erejével, ütemesen, két másodpercenként, ott már nem mérlegelem, hogy hogyan tudnám elkerülni a nagyobb balhét. Ott beleállok. Ha kell, lefogom, ha kell ordítok és hagyom, hogy ordítson. Akinek nem tetszik, sajnálom. Ki fogja bírni. Még tanul is belőle valamit. Remélem. 

Átszálláskor 5 órát kellene várni Helsinkiben, ez előre láthatóan képtelenség egy 12 éves agresszív autista fiúval. Megpróbálom, hát rávenni a transfer-desk-es hölgyet, passzírozzon be minket egy korábbi gépre, melyre egyébként a jegy elővételben kétszeres áron lett volna. A nő gondolkodik, Kende segít neki ebben, mert míg várunk, hogy mit mond a számítógép, ő háromszor is fölhöz vágja a kulacsát, mely minden alkalommal kinyílik (mert nem tudja rendesen becsukni) és a hideg víz (a világ letisztább vize!) szanaszét fröccsen a földön és rá az utasokra. A nő rezzenéstelen arccal, kifogástalan udvariassággal megállapítja, maradt még hely a következő gépen és felférünk, jó utat! Most már csak másfél órát kell várakoznunk, melyben Kende szüntelen kérdezget: „mikor indul gép?” – „másfél óra múlva” válaszolom. – „másfél óra? Az mi?” – „egy óra és egy fél óra” mondom. Mire ő: „hová megyünk?” – „Észak Finnországba, a Mikuláshoz, tudod?”. – „Magyarországon vagyunk még?” – „Nem, már Finnországban vagyunk” – „Mér?” kérdezi. „Mert már eljöttünk Magyarországról” válaszolom. „Repülő mikor jön?” kérdezi. Mondom neki, „menj oda az ablakba és figyeld! Ide fog beállni. Figyeled? És szólj majd, ha megjött, jó?” Erre bólint, majd kezdi a kérdésáradatot elölről. Pont ugyanazokat a kérdéseket. Kipróbáltam már, hogy azt mondom, ezt már megbeszéltük, ha ugyanazt kérdezed, nem válaszolok. De ugyanúgy folytatja. Azt is próbáltam, hogy más-más válaszokat adok ugyanazokra a kérdésekre. Attól ideges lesz és kijavít. Fontos a biztonságérzet, melyet a kérdések és válaszok kiszámíthatósága ad. Néha vicces válaszokat adok, ez egy ideig elszórakoztatja, de aztán attól is frusztrált lesz. A figyelmét elterelni nem lehet. Nem érdekli ilyenkor semmi más. Na jó, ha jönne egy traktor vagy helikopter, az igen. Csak jönne már! Ha mégsem, akkor robotpilóta üzemmódba kapcsolok, agy ürít, eggyes sebességbe kapcsol, kérdésekre türelmesen válaszol, belégzés, kilégzés, közben néha még olvasni is tudok. A lényeg, hogy béke van. Egy ideig. Amíg nem jut eszébe, hogy enni akar. Márpedig ez gyakran eszébe jut. Persze erre is készültem, teli a hátizsákom mindenféle egészségtelen ennivalóval, mert sajnos csak a szénhidrátot hajlandó megenni. Ha nincs más, balhé van. Egy autista gyerek képes éhen halni, ha nem azt kap, amit hajlandó megenni. De előtte kikészíti az ember idegeit. Tehát egészséges táplálkozás ide vagy oda, kompromisszumot kell kötni. Azért próbálkozom, „ha eszel egy almát, kapsz egy csokit”. Néha bejön. De többnyire „te köcsög” lesz belőlem emiatt. Néha még dögöljek is meg.

Fingországban szerencsére bezártak az éttermek a covid miatt és csak a szállodaszobában lehet étkezni. Ez számunkra kifejezett megkönnyebbülést jelent, így az éttermi jeleneteket megspórolhatjuk magunknak. Előre jeleztem nekik e-mailen, hogy a fiam autista és csak fűszertelen dolgokat eszik meg, amik nem érnek össze a tányéron. A rendkívül figyelmes szakácsok tökéletesen betartották minden kérésemet, a köretet, a húst és a savanyút külön-külön tálkákba rakták, így még nem jártunk, általában „elrontanak” valamit. De Kende mégsem akarja megenni a száraz, íztelen csirkemellet. Mert fekete a tányér (finn design). Sebaj, ezért hoztam kekszet. Közben úgy teszek, mintha én akarnám megenni, vagy ami még rosszabb, az öccsének felajánlani az ő vacsoráját, aki ebben partner. Erre már általában bedühödik és mégis kéri (ami nem jelenti azt, hogy meg is eszi). A tiltásra ellentétesen reagál, viszonylag kiszámítható módon, legalább is ilyen esetekben. Aztán jön a lefekvés. Mostanában a fejébe vette, undorodik a paplantól és csak pokróccal hajlandó takarózni. De itt nincs pokróc, ezért kisebb üvöltözés után törölközőt terít magára 19 fokban. Hiába ellenkezem, ő köti az ebet a karóhoz. Úgyhogy én kelek fel többször éjjel, hogy betakarjam. Ha megébred, makacsul ledobja a paplant, ami a nedvesre pisilt ágyban melegen tartaná, én meg megvárom, hogy visszaaludjon és visszatakarom.

Szerencsénk van, mert csak -7 fok van, mondogatják is a hóban is biciklivel járó finnek, hogy milyen meleg van, van, aki kabátot sem vesz. Mi azért érezzük az átható hideget, ami valahogy  hidegebb, mint a mi hidegünk. Nekem nem elég a kötött sapka, polár sapkát veszek, pedig otthon a leghidegebb télben sem fázik a fejem. Kende még szánkózáshoz sem hajlandó sapkát húzni. Nem is erősködök. Egyszer elmondom neki, hogy hideg van. Megkérdezem, érzi-e a hideget. Azt mondja igen, de nem baj. Kivárom, míg arccal a hóba esik szánkózás közben és azt mondja, fáj a feje. Ekkor megengedi, hogy ráhúzzak egy arcvédős sapkát. De csak akkor, másnap már megint sapka nélkül járkál.

Hazafelé a reptéren majdnem felborít egy asztalt, mert nem veszek ebédre, ebéd helyett Mars csokit. Mindenben azért nem engedek. Először engem rúgdos, elhord mindenféle kurvának, aztán visszarohan az étterem asztalához és elkezdi felborítani az asztalt. Gyorsan odaugrok, elkapom. Közben szelíden mosolygok a szomszédban ülőkre. „Sorry”, mondom. Ők diszkréten elfordulnak, nem vágnak grimaszt, nem ítélkeznek (látható módon). Skandinávok. Én nem érzek már indulatot, túl sokszor éreztem és idővel megtanultam, az is csak ront a helyzeten, nem tudok tőle tisztán látni, beszippant. Így marad a beletörődő nyugalom, mely mélyén egy fájdalmas együttérzés húzódik meg a fiam iránt, a testvérei iránt, a többi utas iránt és nem utolsó sorban önmagam iránt. Már nem haragszom magamra, ha mégis elvesztem a fejem és ordítok vele vagy elkapom a grabancát. Már nem szégyellem magam, ha mégis beszólok egy durván belénk kötő utasnak. Nem is sajnálom magam, mert furcsamód egy különleges kalandos tanulószobának tudom ezt az őrületet tekinteni és már nem haragszom a többiekre, akik általában undorodva ítélkeznek és fejcsóválva fordítanak nekünk hátat. Megértem őket is, mert megértem magunkat is. Aztán, amikor végre öt percre elcsendesedik a folyton kérdező Kende is a repülőn, hátra dőlök és szembe nézek azzal, hogy talán ezt a gyereket nem kell utazni vinni. Már rég óta motoszkál ez a fejemben. De nem bírtam megtenni, úgy éreztem megszakad az anyai szívem, hogy a testvéreit elviszem, őt pedig nem. De ahogy őszinte merek lenni önmagammal, azt is belátom, már egy ideje inkább azért viszem csak, mert a testvéreit nem akarom megfosztani az élménytől és mert nincs kire hagyni Kendét, akit ne készítene ki. Aztán alig telik el pár perc, máris a következő utazást tervezem fejben, melyben természetesen Kende is szerepel.

Szóljon hozzá

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.