Zen kakao

Kende kakaót készít. Minden nap. Ez egy igen emelkedett tevékenység. Számára is, számomra is. Számára azért, mert önállósodik és erre nagyon büszke, joggal!  Számomra azért, mert örülök, hogy kezdeményez, próbálkozik. Tehát hagyom. És mert közben tanulja finomítani mohóságtól vezérelt, zabolázatlan mozdulatait. Mert úgy készíti a kakaót, hogy elővesz egy bögrét meg egy evőkanalat. A csészét (már amennyire eltalálja), tehát a bögrét és a környezetét telis-tele szórja (gyárilag) cukrozott kakaóporral. Aztán rászólok, hogy tegyen vissza a kakaóból, mert az sok lesz. Már ha látom. Ha nem, akkor úgy marad. Ezt követően előveszi a tejet a hűtőből és letekeri a tetejét, amit úgy elrak, hogy utána senki nem találja meg. És amíg a hűtőtől a konyhapultig ér, ahol a csésze várja, nagy siettében össze-vissza folyatja a tejet a konyhában. Ez még nem nagy baj, hiszen a tej fehér és alig látszik (kicsire nem adunk) és van két macskánk is, aki felnyalja … Ezt követően nagy lendülettel, messziről célozva a bögre felé önti a tejet, amely befogadóképessége a fizika törvényei szerint már igen csekély, hiszen tele van kakaóporral. És önti. Önti a tejet lelkesen, hogy jó sok kakaó legyen belőle. A tej meg fut, szalad, ömlik, csöpög mindenfelé. Aztán Kende úgy gondolja, a kakaó nem elég édes. És mivel cukrot nem tartok otthon, a mézescsuprot veszi elő. Abba is belemártja jó mélyen a nagy kanalat és lendületesen átemeli a kakaóhegy alatt lévő bögre fölé, legalább is, ahol az nagysárendileg elhelyezkedik. Közben a mézet is mindenhová kifolyatja, az üveget nyitva hagyja (hátha valaki felborítja, így jobb eséllyel kap a konyha mézespakolást). Majd elkapja a bögre fülét, azt a részét, ami még kilóg a por alól, és elindul vele a mikró felé. Közben már szürcsöli is hidegen, a por meg csak úgy száll minden kilégzésnél. Mire eléri a mikrót (most már nem siet annyira, hiszen útközben már lehet nyalakodni). Ahogy a mikróba emeli, ami neki fejmagasságban van, újra ide-oda lötyköli, folyik végig a konyhaszekrényen (már ezen is) és persze a mikró belsejében. Aztán bevágja a mikró ajtaját, ilyenkor hallom meg, hogy kakaó készül, ha épp nem voltam a közelben, és elindítja azt. Mivel túlforralja, … hát … fut a tej rendesen, fut, fut, talán maratonra készül? Egy kis kedves csilingelés jelzi, hogy elkészült a mestermű, íme, meg lehet inni … illetve meg lehetne, ha nem lenne túl forró. A kis türelmetlen nyilván nem vár, míg kihűl, már szalad is a tejért, mellyel ismét nyakon önti az alkotást, természetesen a konyha egy újabb szegletében. No de most már igazán kész a kakaó is és anya is! Két legyet egy csapásra, ez igen! Ha ezen a ponton még mindig nem avatkoztam be, mert mondjuk mégsem jókor jöttem arrafelé, akkor kakaós kis kezeivel jól összefogdossa a lámpakacsolókat és mindent, amihez nyúl. A kuplerájt meg otthagyja természetesen. Ahogy illik.

Kellett egy kis idő, de rájöttem mi ebben a jó. Azon kívül, hogy a gyerek önállósodik … tanul takarítani is! Mert ilyenkor, függetlenül attól, a kakaókészítés mely fázisában kapcsolódtam be, vele takaríttatom össze a konyhát. Persze ez csak szigorú felügyelet mellet lehetséges és jó sokáig tart. Ezen a ponton válik érdekessé a dolog. Itt kezdődik az én tanulásom. Minden alkalommal szépen türelmesen elmondani, még mit kell letörölni, elmosni, elrakni. Minden alkalommal végignézni, hogy a takarítás tulajdonképpen egy a dolgokat tovább súlyosbító maszatolás. Minden alkalommal megdicsérni, majd elkezdeni elölről az egészet. De rájöttem: ez olyan, mint egy zen buddhista gyakorlat. Pont olyan, mint homokból értelmetlen mandalaképeket készíteni, majd, amikor végre elkészül, összezúzni. A lényeg az út. A lényeg, hogy közben kapcsolódok a légzésemhez és tanulom a türelmet. Tanulom a monotóniatűrést. Tanulom, hogy hogyan engedjek megtörténni egy előre tudhatóan igen idegesítő kimenetelű és konkrét következményekkel járó eseménysort teljes lelki nyugalommal. Tanulom, hogyan lehet mindenből a legjobbat kihozni. Erre lám mindig van lehetőség. Na meg is kérem, készítsen nekem is egy kakaót!