Miután a minap jól megneveltem a gyereket, most már bizony megértette, anya nem ér mindig rá. Épp ideje volt, tizenhat éves! Úgyhogy amikor tegnap mondtam neki, hogy most orvosnál leszek, ne hívogass kérlek, ahogy szoktál, csak akkor hívj, ha valami baj van, jó? Csak tizenkétszer hívott fel.

Sajnos másokat is hívogat és ha nem éri el őket, annál erőteljesebben próbálkozik. Hiába ismételgetem, hogy nem szokás ilyet csinálni, ha valakit nem érsz el, várd meg, hogy visszahívjon és este 7 után már nem hívogatunk családtagon kívül senkit, maximum a lejobb barátodat. De mivel ő kifejezetten kérte, hogy ne hívogassa későn, mert ők korán lefekszenek és az én drága fiam mégis kitartóan csörgeti, így sokszor letiltja Kendét. Ilyenkor Kende hozzám jön panaszt tenni, kétszázhuszonhatodszor is. Minden alkalommal türelmesen elmagyarázom, hogy azért tiltott le a barátod, mert hívogattad, pedig kért, hogy ne, … érted?
Ugyanez a helyzet az írással is. Ha nem veszed fel a telefont, ír neked. Ha nem válaszolsz, még többet ír …

De a minap szerencsére megértette, hogy anya nem mindig ér rá és azóta, mielőtt hozzám szólna, a mondandója elé biggyeszti, mintegy elengedhetetlen kelléket, monoton kijelentő, sőt felszólító és hadaró módban: Ráérsz!, majd mondja a magáét.

Alakul a gyerek! Ha mégsem figyelnék rögtön, mert történetesen éppen telefonálok vagy valaki mással beszélek, akkor azért jó szokásához híven meglök, biztos, ami biztos, de most ne kötözködjünk, lássuk a dolgok jó oldalát!

Azért az egyik ilyen alkalommal, amikor rám kiabált, hogy „ráérsz!!!”, csúnyán néztem rá és kapcsolt. Várt, mielőtt újra kezdte volna. Vagy egy fél percig csönd volt. Hiányérzetem is támadt, hogy csak egy dologra kell figyelnem, arra a telefonhívásra, amiben éppen benne vagyok és ez annyira szokatlan volt, hogy teljesen elvonta a figyelmemet. Csend van körülöttem és Kende nem kérdez semmit. A szokatlan helyzettől meglepődve forgolódni kezdtem a saját tengelyem körül, hogy hol lehet a gyerek? Tényleg egyes egyedül lennék a térben és egyetlen dologra összpontosíthatok? Amint ezek a kérdések a másodperc töredéke alatt átfutottak az agyamon, más hallom is, hogy valaki az aurámban szuszog, valaki, aki nem én vagyok.

Megfordulok és látom, Kende, mint egy árnyék ott áll mögöttem és nagy szemekkel, mozdulatlanul figyel. Kende VÁR.

Évek óta nem tudok egy beszélgetést végig vinni úgy, hogy Kende ne szólna közbe. Hiába mondom neki, hogy „várj egy kicsit” vagy „most nem érek rá”, vagy esetleg „meg kell várnod, míg befejezem”, … mit sem ér, ő mondja a magáét, én meg próbálok nem őrá figyelni, hanem arra, amit éppen csináltam vagy akivel éppen beszélgettem.

Többnyire sikertelenül, pedig már igen komoly többfelé figyelési képességet fejlesztettem az elmúlt években. Mert Kende addig mondja, míg mégis rá nem figyelek. Egyre hangosabban, egyre erőszakosabban, közben lökdös is, ha nem kapja meg a várt figyelmet. Persze ez jobb, mint kiskorában, amikor hasonló helyzetben még meg is harapott, de attól még elég kellemetlen az erőszakos nyomulása. Ilyenkor egyre jobban belehergeli magát az igen fontos mondandójába, mely általában egy aznap már vagy húszszor átbeszélt, számomra az unalomig ismételt téma. Valahogy így:

-Anya! Holnap lesz eső?
-Kende, most nem tudok rád figyelni!
-Anyaaa! Holnap lesz eső?
-Kende, most várj egy kicsit!
-Anya! Anya! Figyelj! Holnap lesz eső?

Ilyenkor, mivel látom, hiába próbálom türelemre inteni, többnyire megpróbálom lerázni egy gyors válasszal, hogy visszatérhessek ahhoz, amit épp csináltam.
-Igen lesz eső, de most hagyj telefonálni!
-Jó. De mikor lesz eső?
-Nem tudom.
-De mikor lesz eső?
-Délután, majd meglátjuk. Most légyszi hagyj telefonálni!
-De mikor lesz délután?
……

Már annyira megszoktam, hogy reménytelen őt ebben átnevelni és folyton beszél hozzám így igy is, úgy is, hogy többnyire fel sem tűnik már, gyorsan és mellékesen válaszolgatok neki és intézem tovább a dolgomat. De ma elegem lett. Betelt a pohár! A gyerekek épp beengedték a nyakig sáros kutyákat a végre frissen takarított házba (nem szokott sokáig tartani a tisztaság, de azért egy délután adasson meg, kéééérem!), nagyon fájt a derekam, ami pár napja beállt és nem tudtam lehajolni feltörölni a koszt, amikor mellékesen észrevettem, a villanyszerelő, aki azért jött, hogy felszereljen valamit szabad szemmel jól látható összegért, se szó se beszéd, leszerelt egy konnektort, amit épp nem volt kedve arrébb rakni és erről még csak nem is tájékoztatott. Na épp őt hívtam, amikor Kende nekem esett a mindennapos parancsával, hogy:
-Csinálj palacsintát!
-Kende, telefonálok (erőteljes hadonászás, amivel jelezni próbálom, hogy Ne MOOOST!)
-Csinálj palacsintát!
-Kende várj, most telefonálok (… közben hadonászok …)
-Palacsintát akaroooook!! (egyre hangosabban)
-De kedves Uram, miért nem kérdezte meg, szükségem van-e még arra a konnektorra? (kinémítom a telefont): Kende most telefonálok!
-Csinálsz?
-De maga szerint ez így korrekt? Hogy egy dolgot megszerel és egy másikat meg tönkretesz és aztán levonul? Nem csinálok palacsintát!
-Csinááááálsz? – közben lökdösni kezd
-Nem bánom én, de akkor jöjjön vissza és rakja vissza a konnektort! Menjetek ki, de azonnal! (ez a kutyáknak szólt).
-Akkor csinálok én! – és látom, amint elkezdi feltörni a tojásokat, amik folynak végig a frissen takarított konyhaszekrényen.
-Kende! Neee! Váj meg! Most beszélek a bácsival, utána csinálok palacsintát! – ő közben vadul löttyinti bele a tejet, a liszt csak úgy porzik a levegőben …

Mire leteszem a telefont, már fél órás takarítás vár rám a konyhában úgy, hogy közben majd megszakadok, ha le kell hajolnom … de sebaj, most előbb megsütjük a palacsintát, gondolom, majd ahogy véletlenül belenyúlok a tésztájába és lenyalom az ujjam, rájövök, a gyerek egy ehetetlenül sós mega-adag tésztát készített.

Na ezen a ponton durran el az agyam és kezdek el vele kiabálni:
-Na ide figyelj kisfiam! Ez a tészta ehetetlen, úgyhogy a kutyák kapják meg és én ma már nem sütök neked palacsintát, mert nem bírtad megvárni, hogy letegyem a telefont! Most már tizenhat évesen elég nagy fiú vagy ahhoz, hogy megértsd, ha anyának dolga van! – üvöltöm úgy, mint egy ötévesnek. – Ezentúl meg kell várnod, hogy befejezzem a beszélgetést. Megértetted?!?

Megszeppent nézést kapok csak válaszként, de látom, áttörő jelentőségű volt a drámai fellépésem, hiszen nem ehhez szokott. Kende elvonul, én négykézlábra ereszkedve konyhát takarítok.

Egy órával később megint cseng a telefon, én gyanakodva körülnézek, egyedül vagyok-e, majd ennek örülve felveszem a hívást. Ebben a pillanatban Kende megjelenik mellettem és komoly megfontoltsággal, életében először megkérdezi: „most ráérsz?”

A guru azt mondta, ez a lány 16-17 éves korára nagyjából rendben lesz. Most tizennyolc és azt hiszem, bátran kijelenthetem: nagyjából rendben van! Nyilván autista marad, de nem is az volt a cél, hogy ne legyen az. Ő így kerek és egész.

Amikor hazajöttünk Indiából, tizenegy éves volt. Azon a nyáron lett tizenkettő, akkor lehetett vele először párbeszédet folytatni. Meg is jegyeztem: Cica, mi most beszélgetünk. Én kérdezek, te válaszolsz és egy azon témáról beszélünk! Ez óriási! Észrevetted?”, ő meg nagyon örült. Észrevette. Neki is jó érzés volt, kijönni a saját kis zárt világából és kapcsolatot tudni teremteni velem a párbeszéd által is. Négyévesen próbálkozott ezzel először, de akkor még kapaszkodóra volt szüksége. Egy témára, amelyben otthon érezte magát. Korában elbújt, ha idegen emberek voltak nálunk. Az óvodában is egyedül játszott a sarokban, saját kis világába menekülve. De amint szerelembe esett a lovakkal és emberek közt volt, próbálkozott: „én szeretem a lovakat”, „tudok lovagolni”, … függetlenül attól, a környezete erre mit reagált. A felnőttek próbálták átvezetni ezeket az egyoldalú kijelentéseket egy párbeszédbe, de a vele egykorú gyerekek erre nem voltak fogékonyak, sem képesek. De mégis, nyitott a világ felé. Így ment ez évekig, ha emberek jöttek vagy mi mentünk közösségbe, ő elővette a lovas lemezt, a többiek pedig kedvesen válaszolgattak neki. A külvilágnak többnyire fel sem tűnt, hogy ez nem egy igazi párbeszéd.

Már tizenhat éves volt, amikor a lovardás lányokat meghívtuk a szülinapjára. A többség elígérkezett és az utolsó percben lemondta, ahogy ez lenni szokott, amikor az emberek nem tudják hogyan mondják meg, hogy annyira nem akarnak eljönni, …

de azért két kedves, együttérző lány eljött. El is kezdtek beszélgetni a sulijukról, tanulmányaikról, az én kislányom szegény kirekedt, majd hosszas figyelés után megszólalt: „amúgy nektek melyik a kedvenc lovatok?”, mire kínos csend után az egyik lány kedvesen válaszolt. Amikor bementünk a tortáért, félrehívtam Kírát és diszktréten javasoltam: „próbáld meg megfigyelni, miről beszélnek és ahhoz kapcsolódóan szólj hozzá!”, mire ő széles mosollyal, büszkén azt válaszolta: „pont ezt csináltam. Ügyes voltam?”.

Azóta eltelt még két év és egyszer csak azt vettem észre, már nem csak a lovakról beszél. Eljött velem kalligráfia workshopra, elkezdett más sportok iránt érdeklődni és egyre többet lehet vele ténylegesen beszélgetni. Ugyan a korosztályával még mindig nehezen találja a hangot, de megtalálja a módját, hogy barátokra leljen más körökben. Kezdeményez, nyit és egyre ügyesebben beszélget. Ugyan sok munkám van benne, hogy valahogyan felkeltsem az érdeklődést, pontosabban a motivációt az általa választott szakma iránt, de most már sütős videókat néz és egyre lelkesebben süt. És egyre ügyesebb is. Egyre több dolgot megkóstol és ugyan a „töri unalmas”, amikor az esélytelenek nyugalmával felvetettem, hogy menjünk régészeti múzeumba, akkor felcsillant a szeme, hogy jó, az őt érdekli! Szoktunk együtt rajzolni, alkotni, ajándékot készíteni.

Kíra mindig is nagyon érzékeny volt a másságra, már egészen kicsinek is közösségben rögtön kiszúrta a legesetlenebb, elhagyatottabb gyereket és szárnyai alá vette, mintegy ösztönösen. Az elmúlt évek során külön anyáskodó figyelmet fejlesztett ki öccse iránt, derűs türelemmel tanítgatja, kísérgeti, támogatja, sőt nevelgeti.

A múltkor pedig rám bíztak egy ötéves fiúcskát egy napra és Kíra úgy belelkesedett a babysitter feladatra és olyan született ráérzéssel csinálta, hogy én csak csendes árnyékként lehettem jelen, aki mosolyogva figyeli, milyen nagyot fejlődött ez a lány! A gurunak igaza lett…

Az autista gyerekeknek mindent, amit mások utánzás révén tanulnak meg, külön meg kell tanítani, sokszor sok türelmes ismétléssel. Nagyon türelmes sok ismétléssel. Ismétléssel. Azaz ismétléssel.

Évek óta mondom Kendének, hogy este rakja a ruháját a szennyesbe. Hiába, ő a földön hagyja. Évek óta mondom, a tányérját vigye ki maga után, ő az asztalon hagyja. Évek óta kérem, ne pisilje le a WC deszkát, mégis lepisili. Ilyenkor visszaküldöm, ő tiltakozik, én erősködök, ő ideges lesz és ellenáll, én nagyon mérgesnek tettetem magam (de néha nem is kell annyira színészkedni), majd kilátásba helyezek egy telefon vagy fűnyírás megvonást, mire ő nagy duzzogva megcsinálja, amit kértem. De többnyire válogatott káromkodások repkednek, melyeket nagyvonalúan betudok a Tourette szindrómájának, hogy mégse veszekedjünk folyton ugyanazon.

Az utóbbi időben a fiam sokszor beteg. Már a tavalyi tanévben is szinte folyton otthon volt, már attól féltem, meg kell ismételnie az évet. Erre most idén is már a második héten lebetegedett, aztán múlt héten szintén itthon volt. Ilyenkor persze a nappaliban üvölteti a népzenét és az ovisoknak való Bogyó és Babóca jellegű nótákat, napjában kétszártízszer. Apropo ismétlés. No és palacsintát kell neki süti. Minden nap. És öt percenként megkérdezi ugyanazt. Ebből ki lehet következtetni, nekem milyenek a napjaim. Főzök neki ilyenkor valami egészségeset, amit ő jól nem esz meg, mert undorító. 

Mondanom sem kell, hogy én is örülnék, ha többet lenne suliban. De hiába mondom neki, hogy iskolába járni kell és hogy ha nem jár, meg kell ismételni az évet, ő csak hajtogatja, napjában százötvenszer, hogy őt ez nem érdekli, hagyjam őt békén és ő nagyon beteg. Mostanában egyébként többnyire kedvesen adja ezt elő, amitől én egészen elolvadok, hiszen a vadul csapkodós káromkodásához vagyok szokva. Tizenhat éves, erős, nem tudom erőszakkal bevonszolni a szomszéd szobába sem, nem, hogy az iskolába.

De most támadt egy ötletem, amikor folyton panaszkodott, hogy ő mennyire unatkozik.

Így ért sajnos véget a szórakoztató betegállományunk és kezdődött elölről a szürke hétköznapok ismétlődése. Picit azért most unatkozom.

Augusztus. Számomra talán ez az év legnehezebb időszaka. Ilyenkor van, hogy két hétig is gyerekek nélkül vagyok. Eleinte, a válás után, még jó mókának tűnt, újra szabadnak lenni, ráérni, utazgatni, nem alkalmazkodni senkihez.

Csendben lenni. Hallani a csendet! Olyankor, a nagy kötetlenségben, tűnt csak fel igazán, máskor mekkora terhelés alatt álltam. Közben soha. Hirtelen rám és a házra telepedik ilyenkor a zajos Kendém után igen szokatlan forró csend, melyet csak egy-egy felettem elhaladó repülő hangja szakít meg, a fák mozdulatlansága, a perzselő nap. Ilyenkor mintha megállna az élet. Még a telefon is alig szólal meg. Idővel, most már hét éve, hogy a volt férjem elköltözött, egyre nehezebbé váltak az augusztusok. A kiüresedett házban minden a csonka családra, minden a gyerekekre emlékeztet. A kerti lépcső, amelyről Kíra háromévesen akkorát esett, hogy felszakadt a szája és ömlött a vére, a medence, melyben úgy kapaszkodtak belém a gyerekek a kis ragacsos kezeikkel, hogy mozdulni sem tudtam, a korlát, amelyre folyton kis majmokként másztak fel és a teraszon lévő függőágy, melyben Karsa akkorákat aludt és esténként közösen mesét olvastunk. Mindez már a múlté, máskor eszembe sem jut, de valahogy augusztusban érek rá megállni, visszagondolni, ha akarok, ha nem, időben visszarepülni és újra átélni, ami már elmúlt, s mégis örökre itt maradt bennem.

De nem jött válasz. Mindig csak a most létezett és az ilyen gyerekekkel oly jellemző tervezhetetlen jövő. A jelen, melyre ők tanítanak, melybe mindig visszarántanak, melyben ők vannak és én, egy elszigetelt életben, ami nem tervezhető.

Csak hallgatom a végtelen csendet, s várom, hogy elérjem magányos gödröm legalját, ahonnan már elkezdhet kirajzolódni egy újabb, kevésbé a gyerekeiért élő nő jövője, aki talán egyszer én leszek.