Baráti tanácsok

Kende a karantén vége felé már annyira elviselhetetlenül viselkedett, hogy kiborultam. Lemerült az elemem. Két és fél hónapja napi 24 órában csak a gyerekekkel voltam. Tanulni velük úgy, hogy Kendére legalább egy ember kell önmagában, eredmény nélküli (na jó: alig látható eredményért) szélmalomharcot folytatni türelmesen egy mindennek ellenálló és mindenre nemet mondó gyerekkel, aki közben hol engem köp le, hol a tankönyvét vagy az asztalt. Közben ebédet főzni, ügyet intézni, és megpróbálni a károkat helyreállítani, amiket Kende nap, mind nap okoz. Az nem baj, hogy eltör 3 Ikeás tányért, még meg is dicsértem, hogy teríteni akart! De most nincs elég tányér, az Ikeába menni fél napos program, így viszont folyton mosogatni kell. Az sem baj, hogy a TV-t berúgta, legalább kimennek a gyerekek a levegőre, én meg úgyse néztem. De a zuhanykabin üvegét is betörte, egy kukányi apró üvegszilánk keletkezett. És még sorolhatnám a károkat. Ha nem figyelek eléggé, meglóg a szomszéd N-hez, akinek már nyilván az agyára megy. Vagy felhív valakit, napjában tízszer. Próbálom lekötni, de amit én javasolok, az nem érdekes számára. Neki senki ne mondja meg…

Kimerültem. Elkenődtem. Ilyenkor kell valami mást csinálni. Figyelmet elterelni. Szerencsére már lehet emberekkel találkozni, így szerveztünk egy csajos estét a barátnőimmel. Azt mondták, majd én megint felvidítom őket. Mire búskomoran mondtam, azt most nem hiszem. Felvázoltam a helyzetet. Ti mit tennétek a helyemben? kérdeztem. Mire az egyik: én felkötném magam. A másik meg: na azért ne rögtön, csak ha minden kötél szakad! Ettől olyan jó kedvem lett, hogy még mindig ezen mosolygok, pedig 3 hete volt. Aztán egy másik barátomnak mondom, én is valami hasonlót kellene, hogy tudjak csinálni Kendével, mint a műanyagos szomszéd, hogy ne szökjek meg. Egy műhelyt kellene nyitni, de én nem értek ilyesmihez. Mire azt mondja, nem kell hozzá érteni. Szerezzek egy régi asztalt, rá egy satut és hulladék fát a fatelepről, néhány veszélytelen szerszámot és rendezzek be Kendének egy kis saját műhelyt. Ott aztán fúrhat, faraghat kedvére. Mondom jó, jó, de mit fogunk készíteni? Nekem ez nem megy! Azt mondja, mondd azt, hogy kardot faragtok és reszeljétek naphosszat a fát. Nem az eredmény a fontos, hanem hogy csináljátok. Még aznap éjjel lecsaptam a FB-on egy ingyen elvihető íróasztalra, másnap elmentünk az Obiba és vásároltunk. Olyan izgatott volt a drága, hogy hangosan kurjantgatta. „retkes geci!!!”, mi meg a tesókkal lapítottunk, felgyorsult léptekkel dobáltuk be a kosárba a fűrészt és a csavarokat és nagy ívben vettük be a kanyart a pénztárhoz, mint aki ott sincs (A Tourette -szindrómások hirtelen és váratlan helyzetekben durván káromkodnak).

Elképesztő, de a céltalan fúrás-faragás működik, Kende rettenetesen boldog tőle és most már én is. A kötelet meg majd valami barkácsoláshoz fogjuk felhasználni!