A Halloween maszk mögött …

Két hete Halloween party-ra hívták a legkisebbik fiamat, Karsát. Általában csak őt szokták hívni, de most családos volt a meghívás. Rögtön dilemma előtt álltam: mi legyen Kendével? Mert Kíra szépen alkalmazkodik, sőt örül, ha társaságba megyünk. Próbál a maga kis suta módján barátkozni. De Kende nem bírja a tömeget elviselni, ha nálunk van buli, is bujkál a kert végében vagy megkérek egy nagyszülőt, vigye el arra az időre. Szorong a sok embertől, bár ő is nagyon vágyik rá, hogy a társaság részese lehessen, mégis erősebb a félelme. Megkérdeztem Kendét, ő mit szeretne, mire rávágta, azt, hogy mi se menjünk. Elmagyaráztam, hogy de mi szeretnénk, viszont neki nem kötelező, ha nem akar, elviszem a nagymamához. Ebben meg is állapodtunk.

Aztán másnap egész nap készülődtünk. Gyártottunk ijesztő fekete pókos muffinokat, készítettünk málnaszörpből fagyasztott kezet, aminek ujjai közé majd szemgolyó alakú töltött gumicukrot raktunk egy tálban. És arcot festettem a gyerekeknek. Egyszer csak megjelent Kende, hogy ő is szeretne arcfestést. Nagyon meglepődtem, mert ő mindent „szó szerint vesz”, ezért félni szokott a bemaszkírozott vagy beöltözött emberektől, a farsangtól is irtózik. Hát még ha az arcfestés egy ijesztő személyt ábrázol! Ilyenkor azt szokta kérdezgetni: „igazi?!?”. De most vissza kérdeztem, ”most nem félsz?”, mire kissé elbizonytalanodó szemeivel elárulta, hogy de még picit igen, de erősebb a vágy, hogy részt vegyen ebben a mulatságban. Így aztán kiválasztottuk a figurát és megfestettem. Aztán kijelentette, nem megy a nagymamához, hívjuk fel. Bulizni akar. Én kicsit megijedtem, mert tudom, ez mit jelent … és nem akartam Karsát az osztálytársai előtt kínos helyzetbe hozni. De azt is tudtam, ha Kende valamit elhatároz, ott kő kövön nem marad. Ráadásul éreztem az elhatározás mögötti lendületet, amit mindenképp célszerű ilyenkor kihasználni egy újabb gát leküzdésére. Úgyhogy rávágtam, jó, akkor hívd fel a mamát és mondd meg neki, velünk jössz. Nagyon büszke volt magára, egészen az indulásig, amikor is inába szállt a bátorsága és mondta, ő mégis inkább a mamához menne. Addigra már én álltam készen tovább lendíteni a megszeppenést: „Már nem ér rá a mama, most már jönnöd kell, meglátod, jó lesz, nincs mitől félni!”.

A buliban egy ijesztő boszorkány (a vendéglátó anyuka) fogadott minket és Kende nem ijedt meg! Sőt! Az első fél óra után úgy érzékelte, kissé szokatlan, hogy anya is ott marad, … és közölte, menjek haza. Egy pillanatra megijedtem, mert nem maradt még sehol így ott egyedül és nem akartam az anyukát sem terhelni egy ilyen váratlan és előre felmérhetetlen feladattal. Aztán összeszedtem a bátorságomat és látván, hogy ez az anyuka micsoda érzékenységgel és természetességgel beszél a csudabogár fiamhoz, megkérdeztem, mit szólna hozzá, ha megragadnám az egyedülálló alkalmat és elmennék egy kis időre? Az anyuka nagyvonalúan beleállt a dologba, nyíltan megtudakolta, kell-e valamit tudnia, mire mondtam, hogy csak annyit, hogy magától nem hagyja abba az evést/ivást, egy idő után le kell állítani és hívjon, ha elege van, jövök. Aztán hazaautóztam és azon gondolkoztam, mivel is tölthetném ezt a talált időt. Végül csak elrámoltam a délután során keletkezett halloween-i rumlit és közben minden percét kiélveztem annak az érzésnek, hogy ezt is megugrotta a fiam egy együtt érző anyukának köszönhetően: egyedül ott maradt egy buliban! Egy újabb mérföldkő.