A kis békítő mediátor

Múlt hétvégén öngyilkos merényletet követtem el. Meghívtam hozzánk még három gyereket, minden gyerekemhez egy-egy vendéget játszani. Tehát így volt nálunk két neurotipikus és négy autista gyerek. Ilyen már korábban is volt és tudtam, hogy nem lesz könnyű, de most azzal nehezítettem a saját helyzetemet, hogy Kíra lányomhoz is egy fiú osztálytársat hívtam, mert ő így kérte, és előre tudtam, a fiúk klikkesedni fognak és végül Kíra kimarad majd a játékból. De hát nemigen van szegényemnek lány osztálytársa, aki eljönne hozzánk. Az meg sem fordult a fejemben, hogy kevesebb gyerek jöjjön, mert akkor meg valaki azon szomorkodik, hogy hozzá mért nem jött senki, sőt, örültem is, hogy végre sikerült összehozni mindenkinek egy barátot. Lelkesen ugrottam fejest az új kalandba és előre kommunikáltam a fiúkkal, hogy legyenek kedvesek Kírát sem kihagyni a játékból. A fiúk őszinte elhatározással bólogattak, hogy persze.

Nem telt el öt perc, már jött is Kíra, hogy vele nem játszik senki. Ez általában így szokott lenni, mert ő nagyon kapaszkodik az ő általa elképzelt játékhoz és abból nem enged. Erre odahívtam a kis csapatot és kupaktanácsot tartottunk. Ez autistákkal nem is olyan könnyű, mert mindenki kortól függetlenül mereven ragaszkodik a saját álláspontjához és attól esze ágában sincs tágítani az ügy érdekében, mely jelen esetben a konfliktusmentes együtt játszás lett volna. Cs, Kíra vendége közölte, ő az első másfél órában a fiúkkal fog játszani és a második másfél órában Kírával, fel is húzza az óráját. Ez egy igen konstruktív és tipikusan autista megoldás volt a problémára, melyet mindannyian jóvá is hagytunk. Elvileg. Persze Kíra innentől kezdve percenként kérdezgette tőlem, mikor lesz már fél négy és nem bírt magával mit kezdeni. Közben a fiúk is folyton összevesztek. Aztán nagy nehezen eljött a várva várt csere és Kíra is bekerült a körbe. Közben, immár két órája, folyton ugyanazt ismételte valamelyik gyerek, előszeretettel nekem intézve a monológját. „Húsz perc múlva lesz fél négy, akkor majd cserélünk” és „tizennyolc perc múlva lesz fél négy, …”, stb. Aztán hol ez volt éhes, hol az volt szomjas, de persze egyik ezt nem szeret, másik azt nem eszi meg, és a konyha is folyton tiszta maszat lett a nagy uzsonnázástól. Hogy, hogy nem, felhívtak egy ötödik osztálytársat kamerával, aki nem volt itt és összevesztek vele. Többen is cukkolni kezdték azt a kisfiút és kinevették. Én pont nem hallottam a jelenetet, mert amikor ez történt, már annyira lefárasztottak a gyerekek, hogy ki kellett mennem az utcába kutyát sétáltatni néhány perce, hogy összeszedjem magamat. Mire visszajöttem, pont hallottam, hogy mi történt. Nem minősítettem a bullying-ot, csak rákérdeztem csodálkozva: „azért felhívtátok B-t, hogy kinevessétek?” és hagytam, hogy a kérés megtegye a hatását.

Aztán elmentek a vendégek és Kende egyszer csak odajön hozzám és azt mondja: „add ide telefont, fel akarom hívni B-t!”. Kérdőn nézek rá, mire ő: „bántottam, sajnálom őt. Barátom”. Erre odaadtam a telefonomat és hallom, hogy tényleg felhívja a kisfiút és elmondja, mennyire sajnálja, hogy bántotta, mert ez nem helyes. Majd közli vele, hogy mindjárt beszél a többiekkel is és meg is teszi. Sorra felhívja a vendégeket, hogy kérjenek ők is bocsánatot, mert nem helyes B-t bántani. Végül Kíra is becsatlakozik és ő is bocsánatot kér. Én meg hálás könnyekkel a szememben nagyon megdicsérem őket, mert ez hatalmas dolog az én értelmileg sérült autista kisfiamtól és a szociálisan még mindig suta lányomtól.