A rostos palacsinta korszak vége

Már nem is tudom, hány éve szoktunk rá, hogy reggelire palacsintát sütök Kende kérésére, de jó régen lehetett, mert időközben több palacsintasütő serpenyőt leamortizáltunk. Ha tehetné, ő csak szénhidrátot enne és a reggelire nutellás palacsinta, ebédre tejfölös-sajtos tészta, uzsonnára palacsinta, vacsira ismét tejfölös-sajtos tészta menü számára tökéletes lenne. Szinte közelharcot vívunk, mindenfélével zsarolom és egyre furfangosabb trükköket kell bevessek, hogy hajlandó legyen ebből az igen kiszámítható étrendből engedni. Mert egy autista képes inkább éhezni, mintsem mást egyen, mint ami számára komfortos. És ha éhezik, akkor dühös lesz és ez senkinek nem jó. Így aztán ezt a helyzetet is megpróbáljuk terepgyakorlatként felhasználni: tanuljuk a kompromisszum kötést. Mint amikor azt mondjuk, nincs almalé az étteremben, próbáld ki most a limonádét! Most már még bele is megy egy-egy ilyen bátor választásba, de aztán ragaszkodik hozzá, hogy szűrjük le a citromot. Leszűrjük. De még egyszer szűrjük le. Itt általában már elkezdem magyarázni, hogy de hiszen nincs is már benne semmi darabos, de tudom, hogy esélyem nincs és végül le is szűröm újra. Na ekkor már felcsillan a remény, hogy megissza, de végül csak talál benne egy láthatatlan rostot. Én eljátszom, hogy kiszedem kanállal, majd újra, de többnyire végérvényesen kijelenti, hogy akkor ő ezt nem kéri, mert rost van benne. Viszont már nem balhézik, hogy akkor legyen mégis almalé vagy kóla, egyre jobban elfogadja a „nem”-et. Az idei nyár sikere, hogy megevett egy fokhagymás, gyömbéres csirkét, amiről persze nem tudta, hogy az, de két nappal később, amikor már garantáltan nem tudta visszaöklendezni gyomra letűnt tartalmát, elárultam neki. Előtte megkérdeztem, hogy finom volt-e? Idővel így talán belátja, hogy az elakadás csak a fejében van és nincs is semmi gond a fokhagymával.

Kende az utóbbi időben nagyon sokat fejlődött. Csak kapkodom a fejemet. Fűnyírás-ügyileg eddig is kötelesség tudó volt, de eddig csak akkor és csak ott nyírt, ahol ő gondolta éppen szükségesnek. Viszont most a nyáron teljes egészében rendben tartotta a füvet mindenhol, sőt idén először előre megtervezte a munkáját. Ma hétfő van, lenyírom itt és itt, holnap majd amott. Milyen idő lesz? Lesz eső? Nem? Akkor jó, tudok nyírni. Ez új. Ez a fajta előre gondolkodás. Aztán most már többnyire válaszol a feltett kérdésekre. Néha még erősködni kell, de elkezdődött egy párbeszéd. Bővül a szókincse is. Már jobban ki tudja fejezni, ha valami zavarja és érthetetlen dühroham helyett egyszer csak megszólal: „nagyon irritál, ha Kíra énekel, hagyja abba!”. Az, ha az autóban bármiféle csomag mellé kerül az ülésen, továbbra is zavarja, ezért ezt is gyakoroltuk, mert van, amikor nem fér már el a csomagtartóban. Idén nyáron többször is kiderült, Kende ebben és ebben ügyes és ezért elismerést is kapott a kistesójától, aki amúgy csak szidja a ciki tesót. Például Kende meg merte fogni a halott patkányt, amit a kertben talált. Csak ő volt ilyen bátor. És kiderült, a vállkaszával füvet nyírni nem is olyan könnyű, „aztaaa, te ilyen erős vagy?”. 

A nyári ugrásszerű fejlődés után az iskolakezdés mindig kihívás. Első két nap messziről elkerülte az osztályát, mert jött egy új fiú, akitől tartott. De már a harmadik napon bement, ez igen jó jel, eddig ez eltartott egy-két hétig is. El sem hiszem, hogy már hatodikos nagyfiú lett belőle is! Kende egy igen jó humorérzésű, vidám kis, pardon, most már nagyfiú, aki nagyon sok vidámságot hoz a családba és nagyon érdekessé varázsolja a hétköznapjainkat. Úgy érzem, valahogy lezárult egy korszak és már a palacsinta sem a régi. Pár napja, amikor sütöttem, kérésére, közölte, ő ezt nem eszi meg és árgus szemekkel nézegette. Kérdeztem, mi a baj vele. „Rostos”, mondta teljes meggyőződéssel. „Rostos?” kérdeztem vissza. „Igen!” mondta erre dühösen. „És hol rostos?” kérdeztem én, majd mérgesen elém dobta a feltekert nutellás palacsintát. „Kende, mutasd meg, hol rostos, mert így nem értem”. Erre rámutatott a kis barna foltokra, amik a palacsintán lenni szoktak. De innentől már hiába magyaráztam, hogy ez máskor is ilyen volt, meg ez ettől még finom. Ha egyszer a palacsinta rostos lett, akkor többé nem kérjük! És ezzel azt sejtem, le is zárult a rostos palacsintás reggelik korszaka és ki tudja, talán elindult egy sörözős időszak?