Különleges ballagás

Pénteken Kíra lányom is elballagott az általános iskolából. Abból a gyógypedagógiai iskolából, melybe oly nehezen vittem még öt éve. Emlékszem, már három iskolát végig kínlódtunk, az összes hozzájuk fűzött remény szertefoszlott, amikor elpanaszoltam tanácstalanságomat a mi kis vidéki iskolánkban Kende csupa szív tanító nénijének. Azt mondta, ne féljek Kírát is ide hozni, mert itt végre jól fogja magát érezni hasonszőrűek között. Igen, de a jövője, azzal mi lesz?- kérdeztem aggodalmaskodva. Hogyan is hozhatok én anyaként egy olyan döntést, amellyel eleve drasztikusan beszűkítem a gyermekem továbbtanulási lehetőségeit? Hogyan dönthetem én azt el, hogy gyermekem nem képes a normál tantervű iskolát elvégezni és ezért „csak  kevesebbet” fog tanulni? Nyomta a vállamat a súlyos döntés felelőssége. Szinte ma volt, hogy három kínkeserves álmatlan éjszaka alatt végül megvívtam magammal ezt a tusát is, s  végül beláttam, nincs igazán választásom. Amit szeretnék és ami van, nem egyezik, s erre csak az alázatos elfogadás jelenthet gyógyírt. 

A ballagást Kíra már nagyon várta. Hónapok óta erről beszélt és ugyan az ő saját szemszögéből lényeges dolgokat mondta el otthon, annyi kiderült belőle, hogy nagy készülődés folyik. Én pedig el sem hittem, hogy milyen hamar elrepült az itt töltött öt év. Harmadikban irattam át ide és most nyolcadikos nagy lány. Előtte az élet.

Pénteken ott álltunk az iskola udvarán, a volt férjem, a tesók, a négy nagyszülő és én, valamint a többi ballagó hozzátartozója, amikor megjelent mind az öt ballagó nyolcadikos. Mivel ez egy kis vidéki iskola, kevés a diák és összevont osztályok vannak (pld. 7.-8. egyben) és családias a hangulat. A vonat élén az osztályfőnök lépkedett, mögötte három lány és két fiú vonult alig észrevehető lassúsággal. A zene haloványan szólt a távolból, átadtuk a virágokat és fényképezkedtünk. Ezután az én fejemen átfutott, vajon mivel fogjuk az itt töltött egy órát kitölteni?

Aztán behívtak minket, hozzátartozókat, az aulába, ahol az évek során minden rendezvényt végig sírtam meghatottságomban. Minden alkalommal elnéztem ezeket a fiatalokat, akiknek oly sok minden nehezebb az életben és ahogy előadták a műsorukat, szorította a mellkasomat a fájdalom, mert minduntalan a jövőjük jutott eszembe. Minden alkalommal eszembe jutott, mit eszembe jutott? Inkább újra átéltem azt a hosszú, göröngyös utat, amely, amikor benne voltunk, szinte végeláthatatlannak tűnt. S most itt vagyunk, a lányom tizenhat éves és lezárul egy fejezet. Megszólal a himnusz, feláll a vegyes társaság, a különféle származású, társadalmi rétegű és szellemi képességű szülők és gyerekek, kiket csupán egy dolog köt össze: a fájdalom s az ebből tanult bölcs elfogadás, hogy gyermekünk élete nehezített. Végig nézek magunkon és látom, hogy ezekkel az emberekkel valószínűleg más körülmények közt nem találkoznék. Így viszont egyesek a gyermekük szívén keresztül egész kedvesekké váltak számomra az évek alatt, s akit nem ismertem meg, azzal is mélyen együtt érzek. Összekapcsolódunk. Leülünk. 

Elkezdődik egy fotóvetítés. Minden gyermekről külön-külön. Először Bogi jön, az a kislány, akkor még az egyetlen az osztályban, akit az első iskolalátogatásomkor elszörnyedve méregettem, mennyire motiválatlan, mennyire nagy kihívás lehet egy, a padon álmosan és érdektelenül heverésző kislányt tanítani? A képek alatt megszólal egy dal, melyet pont Bogi jelleméhez kerestek nagy gonddal a tanárok. Látom a képeken, milyen volt, s hogyan alakult szép lassan, ez a csupa szív-lélek kislány, aki idővel az én kis-nagylányom legjobb barátnőjévé vált. A képeken is látszik, a nehézségeivel küzdő Bogi folyton mosolyog, szeme csak úgy csillog a tiszta, egyszerű szeretettől, amit az emberek felé áraszt. Látszik, amint a vékony, igen alacsony, üres tekintetű kislányból átalakult egy erős testalkatú serdülő lánnyá, aki mindenkire odafigyel és lesi, kinek hol segíthet. Olyan képek is megjelennek, amiket mi szülők még sosem láttunk, az iskola az évek alatt náluk készült képekből nagy műgonddal kiválogatta a legjobbakat erre a búcsú alkalomra. Aztán elhallgat a zene, s kilép a tanítónéni. Odahívja Bogit, s szemtől szemben állva csodaszép, szívhez szóló vallomást olvas fel neki, mely arról szól, miért szereti őt, s mi minden jó van benne, amit mennyire fog majd hiányolni, ha a kislány elballagott. Már Boginak is potyognak a könnyei, a tanár hangja is pityereg. A beszédből kiderül, ezek a pedagógusok, akik a nehezebb utat választották, pontosan tisztában vannak vele, mennyivel többet is kapnak ezektől a nehezített sorsú lelkektől. Micsoda szövetség ez, micsoda elhivatottság! Nézem ezt a szinte látható szeretetbuborékot, ami kettejüket övezi és csak sírok a nem mindennapi csodától, s átérzem a hálát, hogy ismerhettem ezt a kislányt, aki oly sokszor jött hozzánk játszani az évek során, aki minden rajzlapra két napocskát biggyeszt, mert az ő világában ennyire nagy a fény. Aki bölcs higgadtsággal nyugtatgat mindenkit, aki felidegesíti magát, s akit, ha nem úgy hozta volna az élet, hogy az én gyerekeim is ide járnak, talán elsőre az utcán látva még ki is kerülnék. Látom magam előtt a sok csúfolódó gyereket, akik nem tudják, Bogi mitől olyan más s látom Bogi elfogadó, folyton derűs tekintetét, melyből mindannyian tanulhatnánk. Bevillan, hogy nemrégiben találtam meg kis rózsaszínű gyöngybetűkkel a lányomnak írt levelét arról, mennyire szereti őt. Bogi, aki úgy tudja kimondani, hogy „Dóri”, mint senki más. S akaratlanul is bekúszik a kép róla, amint majd néhány év múlva virágkötőként áll egy üzletben. Vajon milyen lesz az élete? Végül a tanító néni szeretetteljesen megöleli Bogit, mindenki meghatottan könnyezik. Én kiengedem a lelkemet facsaró sírást azon a ponton, ahol az öröm és a bánat összetalálkozik.

Majd jön a vetítés Kíráról. Az első kép a tablókép, a mostani nőies nagylányról, akivé mára vált tizenhat évesen. Pont tizenhat éves korára jósolta a guru, hogy „rendbe jön”, s tényleg, ugyan késését még nem hozta be, de egyre jobban megállja a helyét a való világban.  Megmaradt lassúnak és ábrándozónak, belső világa még mindig főként a lovakra szűkül, de egy éve egyedül jár haza busszal az iskolából, feltalálja magát, ha váratlan helyzetbe kerül és egyre bátrabban kommunikál az emberekkel. A következő képen egy öt évvel ezelőtti kislány, aki félénken és tanácstalanul áll az új közösségben. Haja rövidebb, keble még nem kerekedett ki. Aztán ijedten és szótlanul, magába fordultan formáz valamit sólisztből. Sorra jönnek a képek az osztálykirándulásokról és fejlesztő programokról, amiket az iskolában csináltak végig a gyerekek, s látszik, ahogy Kíra egyre felszabadultabb, egyre mosolygósabb ebben a biztonságos és ismerős térben, mely az osztályfőnök humorának köszönhetően könnyed eleganciával küzd a megváltoztathatatlan ellen. Az ő vetítése alatt a „Lelkünk most is vágtat” című dal zendül fel, melyet már három hete folyton folyvást hallgatunk otthon a nagy alkalomra készülve, s mégis itt és most még jobban megríkat az a figyelmesség, amivel a tanárok ezt a számot pont Kíra lóimadatához és fejlődési útjához illesztették. Az ezt követő szívhez szóló személyes beszédében az osztályfőnök meg-megcsukló hangon kiemeli, az eleinte megszólalni alig merő Kíra milyen ügyesen leküzdötte önmagát az évek alatt, nyolcadikban még szavalóversenyen is részt vett.

Aztán jön még egy lány és s két fiú, az egyik Balázs, aki egy időben szintén sokat járt hozzánk, míg ki nem nőtte Kende fiamat. Nem csak magasságban, de minden szempontból lehagyta őt fejlődésben. Balázs minden tanár álma, érdeklődő, szorgalmas, kíváncsi, precíz, segítőkész s mindent, szinte már mulattató módon szó szerint vesz. De ő is tanult humort az évek alatt, ő is nagy utat tett meg, ahogy a nyúlánk tinédzser fiú kedvenc rap énekese is vallja.

A beszédekben a tanárok kiemelik a gyerekek pozitív tulajdonságait és azt, hogy mennyit fejlődtek az évek alatt. Különös érzékenységgel veszik észre bennük a jót és a kivételest az évek nehezített munkája és fárasztó szélmalom küzdelme mögött rejlő lehetőséget az egyéni sorsokban. Művészet az önbizalomhiányos, nehezített tanulású gyerekekben ennyire kiemelni a potenciált, ehhez különleges látásmód és rengeteg szeretet kell. Hálával és könnyes szemekkel élem át ezt a végtelen pillanatot, a dimenziókaput, melyet a jelenlévők különleges szeretete és nagyvonalú együttérzése nyitott meg. Érzem, hogy mind egészen másként szeretjük a másmilyen gyerekeinket, s ez erre a másfél órára összekovácsol minket, még akkor is, ha talán soha többé nem is találkozunk. Szinte érzem az aggodalmat, mely mindenkiben ott van gyermeke jövőjét illetően, de melyet a pillanat pátoszi szépsége mégis felülír. 

A műsor végén jönnek a kis elsősök, akik azonnal arra emlékeztetnek, a mi gyerekeink honnan is indultak és mekkora utat is tettünk meg mindannyian együtt. Ők is egyenként járulnak a ballagók elé, s igen bátran megvallják, miért szeretik őket. „Jombi, ajé sejetlek, mert jó veled focsizni meg kosajazni, meg nagy a síved!”. Ismét könnyzápor és vastaps, felcsillan a remény, lám nekünk is sikerült, nekik is fog, Istenem, köszönjük neked!

Azt hinnénk, ezt már nem lehet fokozni, de ekkor a gyerekek együtt eléneklik a Tábortűz című dalt, … „melyben a lelkünk összeér a gyönyörű tűzfénynél …” , s mely összeköti a múltat, a jelent és a jövőt. Majd a kórustagok angyali zengő hangon előadnak egy éneket a csendről, mely így szól: „a mi csendünk más, mint mások csendje, úgy ordít, … olyan hangos, … hogy néha ki kell mondani”. Ezt a dalt az énektanárnő írta és tanította be a kis énekeseknek. Micsoda szép zárás! Erre már nincsenek szavak!