Így élünk mi

Sokan írnak, jelzik, hogy mostanában nemigen van hír rólunk és be kell lássam, az itthoni hétköznapok nem szolgáltatnak akkora ürügyet az írásra, megosztásra, mint a nem mindennapi indiaiak … Kíra január elején lázas beteg volt és felidézte, pont öt éve volt a lázgörcse Indiában, ami miatt kórházba került. Mivel a köhögéstől nem tudott elaludni, megkért, olvassam fel neki ezt a részt a könyvemből. Újra átéltük együtt azt a nehéz pillanatot, s ahogy múlt s jelent összeért, hirtelen ért a felismerés is, hogy mekkora utat is tettünk mi meg azóta!

Hihetetlen, de lassan öt éve, hogy megjöttünk Indiából, de több, mint öt éve, hogy a „Szent Ember” azt mondta, Kíra 16 éves korára rendben lesz. Kíra most pont ennyi és tényleg, egyre jobban „rendben van”. Tavaly elkezdte a középiskolát, cukrásznak tanul és remekül megállta a helyét, az immár nem szegregált új közösségben. Nagyon lelkesen jár oda, bár még mindig magányos, gyakran kinevetik, mégis jól érzi magát saját kis derűs álomvilágában a lovakkal. Egyre ügyesebben védi meg magát, ha gúny éri és egyre jobban helyén tudja kezelni ezeket a helyzeteket. Kötelességtudó, segítőkész és szorgalmas. 

Kende is nagy utat tett meg. Talán ő még nagyobbat. Egyre értelmesebb, nyitottabb, kommunikatívabb. Most, hogy Kíra már nem ugyanabba az iskolába jár, egyedül megy be reggelente a kapun. Ez nagy lépés, az első pár hónapban be kellett kísérni. Most már kiszáll az autóból, ilyenkor se kép se hang, befelé fordul, nem köszön, rólunk már nem is vesz tudomást, s suta, igyekvő, jellegzetesen autista mozgással sietve lépdel az iskola bejárata felé. Ez a járás egyben jelez szorongást az új naptól a közösségben, izgalmat, hogy meg tud-e majd felelni a sok érthetetlen elvárásnak, igyekvést, hogy minél hamarabb túljusson ezen a félelmetes bemenetelen és persze várakozást, hogy a kis barátaival lehessen. Kezében viszi a kabátját (utál kényelmetlenül kabátban autózni és nem hajlandó felvenni), üres táskáját (folyton elhagyja tartalmát), kis kulacsát és szendvicsét az újabb nagy napra. Iskola után már mondja: „be kell vinni ragasztót!” vagy „kirándulni megyünk pénteken”. Tudom, ez másnál elsős szint, de nekem nagy szó, hogy mi is eljutottunk ide, mindegy mikor! Aztán hazajön és ha épp nincs fűnyíró szezon, akkor újabban zongorázik. Ez kérem egy régimódi gyerek. Nem kütyüzik, hacsaknem a haverjaival chat-el (jobb esetben, … rosszabb esetben meg az én ismerőseimnek irkál), hanem önmagát tanítja dobolni, gitározni, zongorázni. Mindent a végtelenségig ismétel, nem hajlandó mástól tanulni, többszörös erőfeszítéssel saját dallamokat talál ki és azokat gyakorolja napjában több órán át. Úgy három hónapja csaptam rá egy ingyen pianino-ra, ami már nem kellet egy ismerősnek. Azóta tart a lelkesedés. Kende most már tervez. Nyár óta nemcsak számon tartja, milyen nap van és azon a napon mi szokott történni, ezt már tavaly is csinálta. De most már tervez is. „Ma már elfáradtam. Holnap folytatom zongorázást, új dalt fogok játszani”. Ha éhes, nekiáll és készít magának (és a kutyák legnagyobb örömére a konyhaszekrénynek, padlónak) tejben áztatott csokigolyót, melyet körbe hurcol az étkezőn, nappalin, mindenhová kiönti. De ha szólok, most már feltörli! A WC deszkát is megtanítottam letörölni. Ha már nem tud rendesen célozni, akkor törölje le maga után. Megcsinálja. Fél év kitartó harcom van ebben, de megérte. Egyre kevesebbet káromkodik, egyre együttműködőbb. Estéként magától hozza a poharakat az asztalra és tölt is vizet mindenkinek. Ez az ő feladata. 

Karsa meg abban a köztes korban van, amikor már tökéletesen felfogja, milyenek a testvérei. Nagyon szereti őket, a külvilág felé bármi áron megvédené a nővérét és a bátyját, de itthon haragszik is rájuk, hogy nem partnerek számára. Kendével szemben áll jobban harcban, Kírával jól kijönnek egymással. De Kende a terhére van. Úgy érzi, neki mást és máshogyan szabad és ez igazságtalan. Az is. Igaza van. Csak hát nem én vagyok igazságtalan, hanem az élet. Ezt elfogadni pedig tizenhárom évesen nagy falat.

A minap, miközben Kírával pingpongoztam, szegénykém hol köhögő rohamot kapott, hol a nevetéstől rázkódott. Közvetlenül melletünk Kende vadul zongorázott, ugyanazt a dallamot újra és újra, fáradhatatlanul. Karsa torkaszakadtából üvöltött az emeleten gamer PC-zés közben („Öld már meg! Ott áll mögötteeeed!!!”), a lassan hat hónapos kölyökkutyánk a pingpong labdát fixírozta és ettől úgy tűnt, „nem”-et int a fejével folyton. A macska pedig álmatagon nézte a számára legtermészetesebb jelenetet. egyszer csak megállt az idő és kívülről láttam magunkat egy pillanatra. Azért ez mégsem teljesen hétköznapi! Mintha egy abszurd drámában lettem volna vagy épp egy neorealista Fellini filmben. Hát így élünk mi …