Zene nélkül mit érek én? …

Újabb mérföldkő. Popzenei koncerten voltam Kendével és Kírával, a két autista gyermekemmel. Bevallom, nem nekem jutott eszembe ez a merész ugrás, az én fejemben még az volt, hogy az autista gyerekeket nem visszük zajos, tömeges helyre … De változnak az idők! Kíra folyton a Follow the Flow-t hallgatta, amikor a párom megkérdezte: „miért nem viszed el a koncertre?”. Először meglepődtem, aztán rájöttem, ez egy újabb lehetőség a határaink tágítására. Kendének is volt kedve jönni. Ugyan a koncert előtt meghátrált, végül sikerült meggyőzni és jött. Az úton hozta a szokásos formáját, kérdezgette: „Hangos lesz? Mikor kezdőik? Hová megyünk? Hangos lesz? Vihar lesz? Mikor kezdődik?”. Miután odaértünk, még vártunk egy fél órát, annyi kellett is, hogy Kende ráhangolódjon a tömegre, villogó fényekre, zűrzavarra. Aztán elkezdődött a koncert. Kíra elsőre élvezte, hiszen ő már nagylány és ez a kedvenc együttese. Kendének kellett egy kis idő, amíg befogta a fülét és mondogatta: „hangos, mikor lesz vége?”, de közben egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte a dobost, a zongoristát és a gitárost. Hiszen ő is gitározik, zongorázik és dobol. Úgy ahogy, a maga különös módján, de annál nagyobb lelkesedéssel, kitartással, szorgalommal. Nap, mint nap gyakorol. Zongorázni és gitározni nem tanul, mert ahhoz szolfézs kell és szabálykövetés, de dobolni tanul már évek óta.

Minden akkor kezdődött, amikor hatévesen bezárkózott a wc-be kínai evőpálcikával dobolni a csésze tetején. Hetedik szülinapjára ezért összedobta a család a pénzt egy első rendes djembe dobra. Elmentünk egy dobkörbe együtt, hátha ott ráragad a tudás, de az én hangos fiam a mások által keltett zajt nem bírja, így onnan kimenekült. Egyedül gyakorolt otthon. Youtube-on keres magának dalokat és az unalomig hallgatja újra és újra, míg a család meg nem őrül tőle, majd egyszer csak lejátssza. Tízéves korára találtam neki egy dobtanárt, aki azóta is töretlen lelkesedéssel jár hozzá, immár ötödik éve. Pedig Kendét tanítani nem kis feladat, azt csinál, amit épp akar, esze ágában nincs odafigyelni a tanárra. De Kató megtalálta vele a hangot, simán elkezd zenélni és Kende becsatlakozik, a legtermészetesebb módon, a világ egyik legősibb kommunikációs formájába és ők ketten megtalálják a közös hangot. Két éve Kende kapott karácsonyra egy gyerek dobszerkót. Idén Kató felhívta rá a figyelmemet, hogy Kende nagyon ügyesen dobol rajta, bár soha nem tanulta. Így kerestem neki egy dobszerkó tanárt és tizenötödik születésnapjára egy profi felnőtt dobszerkót kapott. Ugyan a dobtanárnál az első két hónapban csak ültünk (nekem is ott kellett maradnom) és vizsgálgattuk a szobában található tárgyakat, Kende néha megkérdezte a tanárt: „dob?”, majd eljöttünk. Végül feloldódott és elkezdett dobolni. Krisztiánnal is egy hullámhosszon vannak, szavak nélkül is. Bár a köszönés még mindig egy lelkes „dob?!?!” rikkantás, már az autó ablakát lehúzva, ahogy megérkezünk, a szia helyett, de aztán megy minden, mint a karikacsapás, pardon dobcsapás.

Azt olvastam, a dobolás összehangolja az agyféltekéket. Nem tudom, hogy ettől-e vagy épp spontán is itt egy újabb fejlődési ugrás ideje, de ez nem kis lépés, hanem látványos bungee jumping. A fiam sokat dobol és sokat alszik mostanában és elkezdett f eltűnőenkedvesebb, segítőkészebb lenni és összetett mondatokat használni. Újabban feltételes módot is használt. Különös humora egyre jobban megnyilvánul a szavakon keresztül is, melyeket egyre ügyesebben alkalmaz. Éljen a zene!