Házimunka
Az autista gyerekeknek mindent, amit mások utánzás révén tanulnak meg, külön meg kell tanítani, sokszor sok türelmes ismétléssel. Nagyon türelmes sok ismétléssel. Ismétléssel. Azaz ismétléssel.
Évek óta mondom Kendének, hogy este rakja a ruháját a szennyesbe. Hiába, ő a földön hagyja. Évek óta mondom, a tányérját vigye ki maga után, ő az asztalon hagyja. Évek óta kérem, ne pisilje le a WC deszkát, mégis lepisili. Ilyenkor visszaküldöm, ő tiltakozik, én erősködök, ő ideges lesz és ellenáll, én nagyon mérgesnek tettetem magam (de néha nem is kell annyira színészkedni), majd kilátásba helyezek egy telefon vagy fűnyírás megvonást, mire ő nagy duzzogva megcsinálja, amit kértem. De többnyire válogatott káromkodások repkednek, melyeket nagyvonalúan betudok a Tourette szindrómájának, hogy mégse veszekedjünk folyton ugyanazon.
Kende mostanában sokat kérdezi, meddig kell még ebbe a suliba járnia. Mindig mondom, „még idén, aztán elballagsz”. „Már mennék innen”, mondogatja ilyenkor. Megértem. Kilencedik éve jár ide és nagyjából ugyanazt tanulja, még mindig a 10-es, 20-as számkörben számol, elsős szinten ír-olvas. Szokta is mondani: „holnap betegállományba megyek”. Ezt a nővérétől hallja, aki szakiskolába jár és már dolgozik minden második héten. Ott már nincs csak úgy simán lógás, csak betegállományban lehet otthon maradni.
Az utóbbi időben a fiam sokszor beteg. Már a tavalyi tanévben is szinte folyton otthon volt, már attól féltem, meg kell ismételnie az évet. Erre most idén is már a második héten lebetegedett, aztán múlt héten szintén itthon volt. Ilyenkor persze a nappaliban üvölteti a népzenét és az ovisoknak való Bogyó és Babóca jellegű nótákat, napjában kétszártízszer. Apropo ismétlés. No és palacsintát kell neki süti. Minden nap. És öt percenként megkérdezi ugyanazt. Ebből ki lehet következtetni, nekem milyenek a napjaim. Főzök neki ilyenkor valami egészségeset, amit ő jól nem esz meg, mert undorító.
Mondanom sem kell, hogy én is örülnék, ha többet lenne suliban. De hiába mondom neki, hogy iskolába járni kell és hogy ha nem jár, meg kell ismételni az évet, ő csak hajtogatja, napjában százötvenszer, hogy őt ez nem érdekli, hagyjam őt békén és ő nagyon beteg. Mostanában egyébként többnyire kedvesen adja ezt elő, amitől én egészen elolvadok, hiszen a vadul csapkodós káromkodásához vagyok szokva. Tizenhat éves, erős, nem tudom erőszakkal bevonszolni a szomszéd szobába sem, nem, hogy az iskolába.
De most támadt egy ötletem, amikor folyton panaszkodott, hogy ő mennyire unatkozik.
„na akkor gyere, adok házi munkát, hogy ne unatkozz!”
Ő: „Nem!”
Én: „Ha nem, akkor menni kell iskolába.”
Ő: „Na jó, akkor igen. Mit segítsek anya?”
Azt hittem rosszul hallok … kicsit megráztam a fejem, belefújtam az orromba, hátha csak bedugult a fülem és megkérdeztem:
„akkor segítesz?”
Ő: „igen”.
Azt sem tudtam, hová kapjak.
Én: „akkor légyszi teregess ki!”, mondom neki és átadom a vizes ruhákkal teli kosarat.
Ő: „jó”.
Eltelik 1, azaz egy perc, és jön oda, hogy kész.
Én (hitetlenkedve): „máris kész?
Ő: „igen”
Én: „ennyi idő alatt?
Ő: „igen”
Én: „de ennyi idő alatt én sem tudok egy mosógépnyi ruhát kiteregetni…” mondom tanácstalanul, de ő meggyőzően és nagyon aranyos kisfiúsan bólogat.
Én: „biztos vagy benne?”
Ő: „igen!”
Én: „megnézhetem?”
Ő: „igen”
Elindulok a fregoli felé. Erre árnyékként indul el velem és megszólal:
„Anya! Én nem tudok teregetni. Hogy kell teregetni?”
Addig pont oda is érek és ámulva látom, hogy az összes ruhát, azon mód, ahogy kivettem a mosógépből, gyűrötten, kupacban ráöntötte a kosárból a fregolira. És kész is. Hogy ez nekem eddig nem jutott eszembe!
