Születésnap
Nemrégiben volt Kende tizenharmadik születésnapja. Minden szülinapja egy mérföldkő, mindegyiket megkönnyezem, mindegyiken végigfut bennem az összes nehézség, bizonytalanság, kétely, fájdalom, melyeken az elmúlt évek alatt, neki, a kis tanítómnak köszönhetően, átmentem, átmentünk mint család. Minden szülinapkor hálát adok, hogy még tovább jutottunk, megérte küzdeni, lám a gyerek csak fejlődik, ha lassabban is, mint mások, mégis csak van előrelépés. Minden szülinapkor eszembe jut, hol tarthatna, ha ép értelmű lenne és talán nem is autista. Akkor milyen lenne tizenhárom évesen. Akkor vajon milyen lenne az életünk. Az élete. Aztán ezt a gondolatot nem táplálom tovább, átkapcsolok egy másik frekvenciára, mert ez csak hiányérzetet és fájdalmat hoz, semmi értelme. Nézzük a dolgok napos oldalát. Egy újabb mérföldkő, egy újabb év az életében.
Ez a szülinap mégis más volt picit, mint a többi. Most már elkezdett vészesen közeledni az a nap, amikor majd meg kell oldani Kende jövőjét. Tizenhárom éves, de negyedikes a gyógyped iskolában. Még négy év és talán nem is fog tudni tovább tanulni. Persze megpróbáljuk, ha másért nem is, hogy megnyújtsuk a gondtalan gyerekkorát és talán még szakmát is tud tanulni. De ki tudja, képes lesz-e rá négy év múlva? Hisz az ő esetében a fejlődés nem kiszámítható. Tehát lehet, hogy már négy év múlva meg kell oldani a jövőjét. És négy év nem sok idő. Addig össze kell szedni annyi pénzt, amennyiből egy autista lakóotthont meg lehet korrektül építeni. Hogy ne a kis testvérére maradjon később a gond, a felelősség. Egy olyan lakóotthont, ahol nem csak elvannak, eltengetik napjaikat az autista fiatalok értelmetlenül, hanem ahol céljuk van és egy örömteli munka értelmet az az ő életüknek is, ahol nem kell segélyekből élni és önmagukat is el tudják látni némi segítséggel. Ezt már most szinte késő elkezdeni …
Ilyen és hasonló gondolatok cikáznak a fejemben, amikor Kende hangos népzene youtube számok hallgatása közben boldogan rám ordít, ahogy szokott, hogy lelkesedését ugyanazon szám kétszázadik hallgatására is megossza velem: Anya!!!! (nagy)Bőgő?!? Hangos?!? – kérdezi és ezzel visszazökkent a mi kis saját időnk állandóságába.
