Kategória nélküli

Szembe nézni

Már évek óta próbálom „meglátni ami van”. Nem többet, nem kevesebbet, nem ámítani magamat, nem belelátni a helyzetekbe, amit én szeretnék, nem a vágyaim szerint látni a világot, csak egyszerűen, bátran, előítélet mentesen szembenézni. És mégis, van, amikor ez a törekvés nem elég. Hiába tudom évek óta, hogy a középső fiam autista, enyhén-középsúlyosan (?) értelmi fogyatékos, Tourette-szindrómás és figyelemzavaros és borzalmasan nehéz természetű, hiába látom, mire képes, hiába örülök minden egyes fejlődési ugrásnak, legapróbb jelnek, mégis érnek meglepetések. A lélek lassan kullog az ész mögött. Más tudni valamit és más megélni, más érezni. 

Amikor hosszas kételyekkel teli évek után megbizonyosodtunk róla, hogy Kende élete végéig „tartósan fogyatékos” marad, elgyászoltam a lehetséges jövőnket, aztán abbahagytam sebeim nyalogatását és eldöntöttem, hogy ameddig lehet, legalább boldog gyerekkort biztosítok neki. Mert sokszor azt látom, hogy az egész család beleragad a fájdalom, a gyász, az önsajnálat és megoldáshajszolás mókuskerekébe. Minden erőmmel azon voltam, vagyok, hogy én IS boldog legyek, mert a boldogságot megjátszani nem lehet, főleg nem egy ilyen, hetedik érzékkel megáldott gyerek előtt. És ha én jól vagyok, mindannyian jól leszünk, lett a mottóm. Eszerint is élünk. Kende egy igen boldog gyerek, magasról tojik minden társadalmi konvencióra és elvárásra és vidáman éli életét a zene és a fűnyírás bűvöletében. A kihívás a miénk, a környezetéé.

Ez azonban nem kis kihívás.

A minap olvastam egy mondatot, amely nagyon megfogott: „nevelj olyan gyereket, akire nincs okod később haragudni és másoknak se!”. És mennyire igaza van. Hányszor vagyunk következetlenek vagy nem látjuk előre a döntéseink, viselkedésünk, példánk hatásait a gyerekünkre, jobb esetben csak akkor jövünk rá, mit rontottunk el, ha már visszaüt a bumeráng. Amikor már minket is idegesít a gyerek. De egy értelmi fogyatékos, autista kisfiú esetében, aki nem érti az ok-okozati összefüggéseket és sokszor szándékosan, mégis értetlenül ellenszegül, aki, ha nem az lesz, amit ő akar, dührohamot kap és rátámad a körülötte élőkre, aki folyton a környezetét provokálja a végsőkig feszítve a húrt, ami nem más, mint mások idegei? Őt hogyan tanítsuk meg arra, hogy úgy viselkedjen, ne dühöt és ellenszenvet váltson ki másokból? Őt hogyan készítsük fel az életre? Hogyan érjük el, hogy talán még szeretetet is kapjon majd az emberektől? Próbálom mindenhogyan, mindent elkövetek évek óta, nem hétköznapi erőfeszítés árán és a környezetünk igen toleráns és együttérző is velünk. S mégis, még így is, tudom, hogy csak elviselik őt, kibírják valahogy arra a rövid időre. Aztán ők úgyis hazamennek vagy mi megyünk el. De mi, a fiam, a testvérei és én, együtt maradunk. S van, hogy egy fárasztó nap, sőt hét után, hogy ne azt mondjam, egy tizenhárom éve tartó szélmalom harc után, amikor már mindenhonnan hazakívántak minket, Kende este még rám haragszik a saját kudarca miatt, és pont hozzám vágja a legdurvább válogatott káromkodásait, ki ilyenkor egyetlen támasza lehetnék. Ilyenkor nézem, s hiába ebben az esetben nem annyira akarom, mégis meglátom, ahogy a korábban aranyos kisfiú egyre inkább átalalakul egy már nem annyira aranyos, értelmi fogyatékos tinédzserré. Már egy kicsit látszik benne a férfi, akivé válni fog. Nő az orra, karakteresebb az arca, a szemöldöke, szőrösödik. Átváltozik. Nézem a gyereket, akit oly nehéz volt megszelídíteni újra és újra, keresem őt, aki egyben ellök és aki megtart … s nem merek belegondolni, … de óhatatlanul is vad képek ugranak be utcán hangosan magukban beszélő idegenekről, akik mellett kicsit félve haladunk el, hangosan káromkodó, bunkónak bélyegzett emberekről, akiket nagy ívben kikerülünk az utcán, ködös tekintetű, rosszul öltözött, sokszor ápolatlan, sőt büdös „csavargókról”, padon önkívületben alvó szerencsétlenekről, kisiklott életekről. És bárhogy harcol az agyam ellene, mégis összeáll a kép, hogy bizony ez a drága kicsi fiú, aki születésekor kezeit összetette, mint egy kis imádkozó sáska, akinek széles mosolya annyi embert vígasztalt meg még kétéves korában, aki annyira huncutul tudott felnőttekkel incselkedni, s akiben mi, a családja, egy jobb, reménytelejesebb életet látott bele, napról napra egyre jobban ebbe az irányba halad, akármit teszünk is. Beúsznak a képek a sok fejlesztésről, próbálkozásról, terápiáról, az álmatlan éjszakákról, a belső vívódásaimról, újra nekifutásaimról, … Ilyenkor, ha összeszedem a bátorságomat és könnyektől fátyolos tekintetemet rá merem emelni, már egyáltalán nem látom benne azt az drága kis szeretnivaló fiút. Csak egy nagyon nehéz sorsú embert, aki történetesen az én fiam.

Ilyenkor hálás vagyok az életnek, hogy nőnek születtem és ki tudom magamat sírni, összeszoruló szívemen valahogy könnyíteni tudok.

Aztán este lefekszem aludni és ha sikerül is a teher súlya alatt, valahogy reggelre egy leheletfinom energia észrevétlenül a lelkembe költözik. Az az energia, amelyik a téren túlról fakad és az éjszaka időtlenségében tud a legjobban megnyilvánulni. Az akaraton túli érzés ez, mely valahogy, nem tudom hogyan, de mindig újra feltölt. Egy olyan pozitív forrás, amivel minden reggel újult erővel és tiszta szívvel tudom folytatni ezt a racionálisan reménytelennek tűnő, rémes-nemes feladatot és sokszor még meg is látom benne a szépséget. Ilyenkor ha ismét ránézek a fiamra, megint meglátom benne azt a boldog mosolyú férfit, aki majd egyszer füvet nyír mások kertjében és ez kitölti az életét, talán jobban is, mint másokét a sokkal „gazdagabb” életük.

Szóljon hozzá

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.