De jó neked, hogy autista gyerekeid vannak!

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer azt fogják nekem mondani az emberek, „de jó neked, hogy autista gyerekeid vannak!”. Amikor ez először megtörtént, azt is hittem, hogy rosszul hallok. De mostanában egyre gyakrabban fordul elő. És komolyan gondolják. Ezt azok mondják, akik közelebbről ismernek minket. Akik látják, hogyan élünk, milyen szépen, mint egy lelassult világban, egy a rohanás alól kivont kis mese univerzumban, a mi kis békeszigetünkben. Most. Akik azt látják, milyenek a gyerekeim most. Akik nem csinálták végig velünk azt a nehéz első tizenhárom évet.

És tényleg. Ha jobban belegondolok … Mi nem veszünk részt a mai iskolarendszerre oly jellemző versenyistállóban. Mi a napot palacsintasütéssel kezdjük, melyhez a tésztát most már többnyire Kende keveri ki. Az én tinédzser fiam legfőbb gondja ha iskola van, ha szünet, hogy mennyire nőtt meg a fű, lehet-e már vajon újra nyírni és hogy vajon milyen repülő repül épp fölöttünk? Az én gyerekeim teljesen függetlenek az anyagi világtól, nem követelnek újabbnál újabb divatos hasipólókat és cipőket, elég, ha gondosan kivágjuk mindenből a címkét és nincs a ruhán hányinger keltő embléma. Az én gyerekeim nem akarnak a közösséghez tartozás érdekében cigizni vagy inni vagy éjszakába menően csavarogni. Sőt! Kende alig várja, hogy lenyírhassa a füvet (újra és újra, ha kell, ha nem). A múltkor egyenesen szerelni akart. Egy halom csavarhúzóval a kezében jelent meg előttem és azt kérdezte: „mit szereljek meg?” Hú ez talán egy vissza nem térő alkalom, gyorsan kitaláltam, hogy az étkező székek csavarjait húzza meg! Hát tesz ilyet egy másik tizenöt éves, nem autista tinédzser magától? Kíra lányom meg magányos perceiben velem chat-el az iskolából. Minden lépéséről beszámol, az óraműnél is megbízhatóbb! Kendéhez is órát lehetne igazítani, úgy eteti esténként a cicákat, s mindig tudja, mi hol van, azokat a tárgyakat is, amik számára érdektelenek és én kevertem el őket valahová tavaly nyáron. Bevásárló listát sem nagyon kell készítenem. Ha Kendének szólok kedden, hogy „ne felejtsünk el, ketchup-ot venni, elfogyott”, elég is. Mert ő majd szól a boltban pénteken. Kivéve, amikor már el sem jön velem, mert inkább átgurul egyedül rollerrel a nagyszüleihez!

El sem hiszem, milyen jó dolgom van, annyi nehéz év után, amikor azt sem tudtam, hol vagyok és merre haladok. Annyi sok bizonytalanság után, amikor még nem derült ki egyértelműen, mi is van ezekkel a gyerekekkel és vajon én csinálok-e valamit rosszul? Annyi év ilyen-olyan időigényes, véget nem érő, egymásba nyúló terápia és próbálkozás, álmatlan éjszaka és véget nem érő nappalok után…. Annyi kétely után, hogy vajon mire lesznek majd képesek és mivé válnak majd? Annyi év bezártság és elszigeteltség után, amikor még egy pillanatra sem hagyhattam őket magukra?

Persze azért én annak még jobban örülnék, ha nekik IS lennének barátaik, ha ők IS mennének csavarogni és bulizni, mert lenne, aki elhívja őket és a középiskolai felvételi pontszámán kellene aggódnom, hogy vajon a sok színvonalas gimiből melyikbe is kerülnek be majd végül és olaszt vagy spanyolt fog-e tanulni…. ha az lenne a gondom, hogy vajon nem iszik-e túl sokat a tini lányom egy buliban és eléri-e az utolsó buszt vagy érte kell-e mennem? Azért jobban örülnék, ha ők is egy nap szabad, önálló emberekké válnának, még olyan áron is, hogy aggódhatnék a hollétük felől, rosszul esne a tinis beszólásuk és fájna, amikor leválnak.