A hétvégén szüretelni voltunk. Ez az év eseménye a családunkban. A nyolcvan fölötti, még mindig energikus, modern, még ma is szeretetben együtt élő szüleim fiatalokat meghazudtoló lendülettel hetekkel előre erre készülnek, szervezkednek, főznek. Ott van régi barát, új szomszéd, rokon és minden gyerek is hívhat egy barátot.

Azt gondolom mondanom sem kell, hogy Kende Petrát, a kis barátnőjét hívta. Mivel nem fértünk be az autóba, Kadosa (a diszkréció kedvéért átneveztem legkisebbik fiamat) és a barátja önként vállalták a vonatozást, legalább nem kellett egy autóban lenni a fogyi tesók ciki barátaival. Mivel ez a kellemetlen, undok tini hozzáállás megy már egy ideje, különösen örültem, hogy a szüreten mindenki részt vett, örömmel segített, puttonyozott, traktorozott, préselt és mulatott. Ilyenkor egy-egy pillanatra abban az illúzióban ringathatom magamat, hogy minden rendben, mégiscsak egy boldog család vagyunk, egységben, szeretetben, elfogadásban, még ha ez néha döcögősen jön is össze. Hogy mégiscsak elfogadó ember lesz a legkisebb fiamból is, akinek mostanában igencsak az agyára mennek a „fogyatékos” testvérei.

Aztán elmentek a vendégek és másnap a maradékokból még jót lakmároztunk ebédre. Az ebéd jó hangulatban telt, mindenki vidám volt, a fiúk cukkolták a lányokat, főleg Kadosa és a barátja Petrát, de mivel beszólásaik pont azt a határt súrolták, amit Petra és Kende még nem igazán értett, ezért én sem vettem fel ezt, nem akartam a hangulatot elrontani. Mindenki az előző napi szüreti élményeiről számolt be, a vendégekről beszéltünk és a finom ételekről, a termésről és a korábbi szüreti élményekről.

Egyszer csak a nagy hangzavar közepette, mintha velem megállt volna az idő egy pillanatra és Kadosa barátjának (legyen most Soma) a szemszögébe képzeltem magamat. Majd éktelen nevetésben törtem ki. Mondom is, remélem fiam, nem úgy fogsz később erről a szüretről mesélni, hogy voltál egy tök bolond családnál … ahol a nagymama ősz haját egy gyerek hajóskapitány sapkával próbálta leplezni, erre válaszul a nagypapa is felvesz egyet, ő a legénység, a nagyothalló idősek a csészét vécének értették és folyton visszakérdeztek, ahol a „kifolyt a bor?” – „sípolt a motor!”-rá alakult. Ahol Kende a kistányért szó szerint értette és a sütihez készségesen hozta a kávés csésze alátétet, ahol Kíra erősen introvertált kis autista barátnője is felszabadultan rázkódott a nevetéstől és közben alig bírta a szájában tartani az ételt, ahol Petra minden viccet szó szerint vett és sopánkodik, mint egy koravén nagymama, ahol én, a bolond anya idétlenül nevettem a helyzet végtelen komikumán és a párom mindig mosolygós arckifejezéséből is azt véltem kiolvasni: Úr Isten, hogyan kerültem én ide?

Aztán Kadosa megkér, hadd jöjjenek ők a barátjával hazafelé kocsival. Mondom ezt meg kell beszélnem Kíra barátnőjének az anyukájával. Fél órát szervezkedek, majd még fél óra, hogy kiokoskodjuk Kíra hogyan tudja megvenni a lány országbérletét, mert neki nincs applikációja, se hozzárendelt bankkártyája. De sínen vagyunk.
„Cserébe Kadosa nem akarok egy undok szót sem hallani Petrára vagy Kendére és ugyebár el kell fogadnod, hogy együtt utazunk.”- szögezem le. „Persze, rendben”, bólogat ő és én megnyugszom, mindjárt tizenhat éves, most sikerülni fog, bízom benne.
Térülök, fordulok, pakolok, végül már a kutyák is ülnek a csomagtartóban, amikor hallom, hogy Kadosa az öccseként kezelt bátyját froclizza: „nem ülhetsz Petra mellé!”. Kende, aki ezt nem tudja jól kivédeni, pattanásig feszült és tőlem kér segítséget. A felfokozott hangulatból sejtem, ez már nem most kezdődött. Megnyugtatom Kendét, hogy Kadosa csak provokálja, ne aggódjon, Petra mellett fog ülni.

„Gyertek gyerekek, indulunk”. Senki nem mozdul.
„Én Petra mellett akarok ülni!” jelenti ki Kende.

Mire én megint megnyugtatom, hogy persze, ott fogsz. Erre Kadosa kikel magából, hogy ő aztán nem ül Petra mellé, mert agyon nyomja őt (Petra tényleg túlsúlyos, de azért ez erős túlzás!). Soma lapít, vár a sorsára, ő mégiscsak vendég. A nagyszülők, akik csak a felét hallják és különben is csak egyetlen egészséges gyereket neveltek fel, csak úgy kapkodják a fejüket. Nem hiszik el, amit látnak. Én sem.

Eláll az eső, én is megbékélek. Tudom, hogy mindig minden úgy van jól, ahogy van. Mindannyian a helyünkön vagyunk a szerepeinkben, még ebben a drámában is. Tudom, hogy ez csak egy nap a sok közül, s holnap egy újabb nap kezdődik.

Két éve kezdtünk Kendével buszozni, amikor hetedikes volt. Én ilyenkor lejöttem a hegyről a fiam rollerével, mert errefelé alig jár a busz is, de többnyire az első arra járó kocsit stoppoltam le, hogy ötven fölött mégse rollerbalesetben törjem a lábamat …

a kedves cseverésző sofőrök mit sem sejtve a döbbenetet keltő válaszról, értetlenül kérdezték hová-hová? Mire én vidáman elújságoltam a nagy hírt: az autista fiamhoz megyek az iskolája elé, elkísérem a buszhoz és együtt haza buszozunk, majd ő megkapja a rollert, mert nem hajlandó a megállóból még fél órát gyalogolni és én utána sétálok. Ez egy kétórás kis program. Néha édesapám is besegített. Aztán amikor Kende ügyesedet, elengedtem Kírával, aki lelkesen bevállalta az ügyes, önálló, gondoskodó nővér szerepét. Végül a gyaloglás is ment már, mert a téli hidegben nem lehetett rollerozni.

Tavaly ilyenkor pedig azon törtem a fejemet, egy év múlva hogyan fog ez a gyerek eljutni a másfél órára lévő kisvárosba? Honnan fogok valakit találni, akinek pont arra van dolga, pont azzal a busszal megy reggel és pont a másikkal vissza, pont ugyanakkor és hajlandó lesz az én idegenekkel alig kommunikáló, kapucnit a fejére húzó, hangosan tic-kelő fiamat napi szinten kísérgetni? Mert én, miután őt levittem kocsival a buszhoz negyedóra alatt, fordulok és viszem a többieket egy fél órával később, majd megyek a dolgomra, nem autózhatok napi 4 órát, csak azért, mert a fogyatékkal élőknek kevés az iskola, hát még a középiskola Magyarországon és a legközelebbi még autóval is egy órára van! Azt már említenem sem kell, hogy mennyire nincs gyermekszállító szolgálat és hány ember, család életét, munkáját dúlja fel ez az apró kis hétköznapi feladat, hogy az önállóan közlekedni képtelen gyermekét minden nap eljuttassa az iskolába. A nem mindennapi iskolába. A palántanevelő középiskolába. Ami azoknak jut, akik még a szakmai segéd szintet sem ugorják meg.

Nem hitt bennünk szinte senki, még a közelállók sem. „Úgysem fogsz senkit találni, sofőrt kell fogadnod!”, mondták többen is. De aztán az élet másként akarta. Kendének a nyolcadik osztályban lett egy kis barátnője. Egy csupa szív-lélek, Williams szindrómás kislány, aki egyben testes idős asszony („juj! ilyen nem szabad csinálni fiúk, mert nagyon veszélyes!”) és egyben naiv kislány, aki az autopályán ötpercenként megkérdezi, otthon vagyunk-e már. Felnőttes, rekedtes hangján nagyon ügyesen navigálja, néha már-már utasítgatja Kende fiamat, akinek eddig mindenre az volt a válasza, hogy „nem!”. De ha (legyen most a diszkréció kedvéért) Petra kéri, Kende ugrik, igenis Petra, mit szeretnél? Szomjas vagy? Hozzak neked vizet? Kérsz valamit enni? Az én visszahúzódó, mindenre „hagyjál már békén-t” válaszoló, itthon is kapucni mögé rejtőzködő fiamból előbújt egy úriember, egy gáláns, védelmező, szolgálatkész fiatalember. Ha Petra megijed, hogy például leesik a lépcsőn, Kende rögtön ugrik, „itt vagyok Petra, foglak, vigyázok rád, ne félj!” én meg csak ámulok és bámulok. Hol tanulta ezt ez a gyerek? Petra nem csak szívességet kér öntudatos tizenhárom éves nőként, hanem nevelgeti is Kendét. Ami nekem nem sikerült tizenhét év alatt, neki egy csapásra összejött! „Kende beszélj szépen az anyukáddal!”, „Kende fogadj szépen szót anyukádnak!, Kende pedig szót fogad. Esténként a nappaliban hallgatom Petra határozott hangját a kihangosított csat-en keresztül, de heti gyakorisággal nálunk van, itt is alszik a kislány. Kende tavaly még gyűrűt is kért tőlem.
-„Anya, kéne gyűrű!”
-„Igen, milyen gyűrű?”, tettettem a tudatlant
-„Tudod, férfi veszi nőnek, tudod anya!
-„Eljegyzési gyűrűre gondolsz?”
-„Igen, tudsz adni?”
-„Persze fiam!”, mondtam nagy magabiztosan és azt gondoltam, ez csak afféle fellángolás. De nem az volt, mert amikor Petra legközelebb nálunk volt, Kende,, akinek az anyagivilághoz köze nincs, odasúgta nekem: „na anya, van gyűrű?”, erre én felrohantam és előkaptam egy olcsó, állítható méretű bizsu gyűrűt és a kezébe nyomtam. Térülök, fordulok, egyszer csak odajön hozzám Petra és mutatja az új gyűrűjét: „Nézd Dóri, ezt kaptam Kendétől!”. – „Té-ény-leg? E-eezt?”, kérdezem, de alig jutok szóhoz a meglepetéstől és hívom Kendét, kérdezem, hogyhogy ezt a nagymamámtól örökölt brilles ezüstgyűrűt adta Petrának? „Másik kicsi volt, ez szebb!” válaszolja magabiztosan a férfi, aki a bebábozódott fiamból vált pillangóvá. Hosszú időmbe telt meggyőzni őket, hogy a gyűrűket bizony vissza kell cserélni, de végül sikerrel jártam.

Petrát elvittük nyáron a Balatonra a szüleimhez. Amikor megérkeztünk, Kende megfogta Petra kezét és körbesétált vele a szőlőben. Néha bátran átöleli, hátulról átkarolja. Az én autista fiam, aki válogatott káromkodásokat vág hozzám, ha csak picit is közeledni próbálok hozzá, ha hozzáérek vagy a testi gyengédség minimális jelét próbálom mutatni.

Amikor ezt először megláttam, hogy fogják egymás kezét, épp iskolába vittem őket. Hátranéztem a kocsiban, majd újra hátra kaptam a fejem és ott felejtettem a tekintetem. Utolsó pillanatban rántottam vissza a kormányt, hajtottunk egyenesen a bokor felé, amit a fiatalok amúgy nagyon élveztek! De jaj Kendének, ha nem viselkedik rendesen! Petra ilyenkor fogja a gyűrűt, leráncigálja vaskos ujjairól és igen büszkén Kende elé csapja az asztalra, majd határozott léptekkel elviharzik. Csak úgy dübörög a ház utána! Olyanok ők együtt, mint két szerelmes ártatlan gyermek és egy idős, összeszokott sopánkodó pár egyben! Végtelen szeretettel, gyengédséggel és elfogadással vannak egymás iránt egy olyan világban, ahol a külsőségek és a plusz kilók, pattanások és ügyetlen járás nem számít! Hol senki nem azt nézi, mennyire értetlen vagy ismétlődő kéréseket tesz fel a másik, mert örül, hogy van társa, aki elfogadja és aki egy új ajtót nyit meg számára ebben a beszűkült, őt kinéző, sőt megvető, meg nem értő világban.

Júniusban Kende tizenhét évesen elballagott az általános iskolából. „Fel fognak venni Anya?”, „Mi lesz, ha nem vesznek fel, Anya?”, „Mikor kapunk levelet, Anya? tette fel Kende az izgulós lemezét, majd végül megjött a megnyugtató küldemény, hogy a fiamat az egyetlen még épp, hogy elérhető távolságon belüli speciális gyógypedagógiai iskolába felvették. A nyáron elkezdtem vele 35 fokban az útvonalat begyakorolni busszal, minden héten legalább egyszer elbuszoztunk oda és vissza, amivel elment egy fél nap. Én is sokat tanultam belőle, évtizedek óta autóval járok. Különösen nehéz volt elmagyarázni egy autista gyereknek, hogy a 400-as busz hol ide visz, hol oda, attól függően, mikor indul hivatalosan, de még késhet is … Aztán kiokoskodtam, hogy fokozatosan el kellene őt engedni egyedül, de először felnőtt nélkül kellene próbálkozni. Elkértem hát Petrát még amikor én is mentem, neki is végig mutogattam az útvonalat, majd végül ők ketten mentek oda-vissza, immár nélkülem. A sikeres út után mindig fagyi volt a jutalom vagy üdítő. Majd eljött a nagy nap. Kendének el kellett mennie egyedül néhányszor, mert már augusztus közepe volt, mindjárt kezdődott az iskola. Mindenki, akinek beszéltem erről, ijedten nézett rám és fogta a fejét. Ő bizony nem engedné el ilyen messzire még az egészséges gyermekét sem, mennyi minden baj lehet, biztos vagyok-e benne? Úgysem fog sikerülni, mondták. De én hittem benne. Persze nem akart egyedül menni, ki akarna? De Petra láthatása, sőt balatoni velünk szüretelése lett a tét, muszáj volt valahogy rávenni, motiválni Kendét. Elsőre nem jártunk sikerrel, megijedt átszálláskor és nem ment tovább. De folytattuk, kitartottunk, mert én tudtam, hogy menni fog neki. És augusztus utolsó hetében Kende először megfordult teljesen egyedül. Aztán még egyszer. És még egyszer. És azóta egyedül jár iskolába, reggel másfél órát, átszállással, délután másfél órát. És hajlandó is hajnalban felkelni, ami szintén óriási fejlődés! Egyelőre én menetrend diszpécser lettem, mert Kende nem érti az idő fogalmát és ugye a számokat sem, így hiába írom le neki, hogy a busz 6.43-kor indul, mert ő 6.31-kor nem tudja, hogy az előbb vagy később van-e, így minden percben felhív, hogy lekéste a buszt, most mi legyen? Én meg ugye távolról végképp nem tudom, az a bizonyos busz vajon elment-e már vagy csak késik-e? Úgyhogy együtt várjuk a buszokat és közben tanuljuk az időt és a számokat (hányas buszt látsz? mi van ráírva?). Amikor elege van, rám teszi a telefont és én ilyenkor tudom, hogy egyre magabiztosabb!

Ma, amikor valakinek elmeséltem, Kende mennyire ügyes és milyen boldog vagyok ettől, hirtelen eszembe jutott az első évnyitója nyolcéves korában. Miután oly nehezen, de rászántam magamat, hogy egy gyógypedagógiai iskolába adjam, az évnyitón ott ültem, szépen felöltözve a sok esetben sérült vagy hátrányos helyzetű szülők sérült gyerekei közt a tornapadokon. Ki így vigyorgott, ki úgy bambult szódaüveges szemüvege mögül, amikor a himnusz megszólalt, majd a vagy egy mázsát nyomó, óriáscsecsemőre emlékeztető Tomika, akiből a zene egyféle reflexet váltott ki, nagy boldogan felállt és rázendített: Boldog szűűűűli-napooooot, boldog szűűűli naaaapoooot!”. Egyszerre sírtam és nevettem, hogy hová került az én kisfiam és vajon ezzel az iskolával elvettem-e tőle egy lehetőséget, vagy épp, hogy szárnyakat fog-e kapni?

Tizenhét év. Tizenhét nem akármilyen év. Mintha harmincnégy lett volna. Vagy akár még több is. Mintha az idő kereke másként forgott volna. Mintha nem is egyetlen életen belül történt volna. Mintha nem is velem történt volna.

Tizenhét éve született meg Kende fiam egy ugyanilyen csodálatos hol napos, hol felhős, jellegzetes tavaszi napon, amikor az életerőtől kicsattanóan zöld nővények már jelzik, hogy a természet felébredt és élni akar. Pont húsvét után. Amikor a nárciszok, jácintok és magnóliák már elnyíltak és az orgona épp nyílni kezd.

Minden szülinapján elérzékenyülök. Minden alkalommal eszembe jut ennek az életnek, a mi közös életünknek sok-sok küzdelmes perce és az ezekért járó felülmúlhatatlan boldog pillanatok. A jutalmak, amiket a sokszor emberfeletti erőfesztéseimért kaptam az élettől: egy nagyon-nagyon különleges kisfiút, pardon, fiatalembert, s vele együtt egy nagyon nem átlagos életutat!

Pedig rosszul indult a napom, alig aludtam 3 órát, nyűgösen keltem, nem emiatt az egy éjszaka miatt, hanem mert már oly rég óta újra és újra felüti a fejét ez az alattomos álmatlanság. A rossz alvás Kende születésével kezdődött. Pontosabban már a vele való terhesség alatt. Valahogy összehangolódott az idegrendszerünk. Aztán néhány hónapos korától Kende minden éjjel felkelt, volt, hogy nyolc-szor is. Mindent megpróbáltam, semmi nem hatott, ő felkelt és kitartóan ordított minden éjjel többször, hároméves koráig. Amikor már fel is tudott állni a kiságyban, ütemesen verte a fejét a falba, mint aki kíméletlenül bünteti saját magát a még el sem követett bűneiért és én hol tehetetlenül, zokogva ringattam, nyugtattam, hol értetlenül néztem, ahogy nem engedi magát megszelídíteni ez az ártatlan kis lélek.

Ő már a terhesség alatt is hatást gyakorolt rám. Úgy feküdt, hogy nyomta a bordámat és abba kellett hagynom az akkori hobbimat, az üveg ékszer készítést, mert hányingerem lett az üveggyöngyöktől. Csak jóval később, amikor egy nyaklánctól rosszul lett, kapcsoltam össze ezt az érzést az ő ilyen jellegű tárgyaktól való undorával, mely ténylegesen azonnali hányásrohamokat okoz nála.

Nyolc hónapos korától már biztosan látszott, hogy valami nem szokványos nála. Sokáig attól tartottam, talán skizofrén, hiszen hol jelen volt, hol elérhetetlen lett, hol bűbájosan mosolygott, hol féktelen dührohamot kapott. Olykor kedves volt és bújós, máskor nem bírta elviselni mások közelségét. Olyan amplitudoval hullámzott, hogy az egész család életét gyökerestül felforgatta. Ötéves koráig nem beszélt, csak a saját maga által megalkotott öt szót használta, melyekhez mereven ragaszkodott. Ha megtanult egy új szót, el is felejtett egyet. Egy logopédus tanácsára tíz hónapig minden este egy órán át, amikor ő önfeledten kisautót tologatott, én azt ismételgettem a háttérben: „au-au-au-tóóó, au-au-au-tóóó …”. A kistesója is megpróbálta szóra bírni: „mondj már végre valamit, Öcsi: autóóóóó!”, de mindhiába. Ő mindent úgy és csakis úgy csinál, ahogyan ő szeretne. Neki senki ne mondja meg!

A gyógypedagógiai óvodába is csak azért vették fel, mert amikor elutasították, jelenetet rendeztem: ha már ide sem veszik fel, akkor hová mehetnénk? Amikor megkaptam a háromoldalas jellemzését, rezzenéstelen arccal olvastam egészen eddig a mondatig: „teljesítménye semmiben nem kiemelkedő”. Itt zokogni kezdtem. Mert nem baj, ha más vagy, nem baj, ha nem megy majd a matek, az írás vagy nem tanulsz meg olvasni, de hogy semmi nem megy? Mi lesz egy ilyen gyerekből? Milyen élete lesz? Miben leli majd örömét? Hogy lesz boldog?

Aztán jött a sok fejlesztés, torna, diéta, táplálékkiegészítők, ilyen-olyan csodamódszerek és végül India. Azt hiszem itt fogadtam el az elfogadhatatlant és azt hiszem itt kezdett el ő is ellenállás helyett megnyílni. Innentől már együtt küzdöttünk, nem az autizmus, az értelmi fogyatékosság és a Tourette szindróma ellen, hanem egy jobb jövő érdekében, nem csak az ő élete, a mi kis családunk, hanem minden autista ember számára. Azt hiszem, innentől kezdtem el tudatosan befogadni és terjeszteni a tanítást, amiért ő hozzám jött.

Hétévesen bezárkózott a wc-be és kínai evőpálcikával dobolt a deszkán. Ezért összedobta a család a pénzt egy afrikai dzsembe dobra. Elkezdett hozzá járni egy dobtanár is, akivel Kende a zenén keresztül kapcsolódik. Később Kende gyerek dobszerkót kapott karácsonyra és mivel ügyes volt, ezt is tanulni kezdte. Ma már felnőtt dobszerkón dobol minden nap, órák hosszat, önkívületben, leizzadva a lelkesedéstől, a beleéléstől. Abszolút hallása van és úgy jön a ritmus a kezéből, lábából, mint aki egész életében, sőt életek óta ezt csinálja. Örömzenél. És én, amikor nap, mint nap hallgatom, ha akarom, ha nem, hallom, ugyanazokat az ütemeket újra és újra és újra és még mindig újra, akkor tudom, ez a gyerek a zenében él, együtt rezeg a térrel, flow-ban van. Öröm-zen-él. És megnyugszom, mert látom, hogy a boldogság nem azoké, akik hajszolják, hanem azoké, akik egyszerűen a pillanatban tudnak lenni. Nem kell ehhez érettségi vagy egyszeregy, de még az sem kell, hogy értsd miért dobolsz. Csak élvezd tiszta szívedből. Ennyi pont elég.

Különleges volt ez a mai nap. Pont a szülinapján járt le a személyije és okmányirodában voltunk. Kende életében először írta alá a nevét nemes egyszerűséggel: kende. Majd a kocsiban közölte velem: „nő szakállam, bajszom”. A névelő még mindig néha elmarad. Most már többnyire válaszol, ha kérdezem (ha van kedve). Esténként ő eteti a macskákat és ő csinál szódát. Ma életében először meg is kínált szódával vacsora közben (máskor szólni kell, hogy ne csak magának öntsön). Aztán este azt mondtam, már nem sütök palacsintát, ő ezt minden felháborodás nélkül elfogadta. Megkérdezte a szokásos szinte rám kiabáló stílusában: „miért!”, de ahogy elmagyaráztam, elfogadta. Egyre együttműködőbb, egyre önállóbb, egyre szelídebb és egyre értelmesebb. Néha már egy ölelést is eltűr!

Köszönöm Neked kisfiam, nagyfiam, ezeket a különleges éveket és ezt a különleges életet, amit neked köszönhetően élhetek! Nagyon hálás vagyok ennek a tizenhét évnek minden percéért, még ha olykor nagyon nehéz is volt. Köszönöm a sok tanítást magamról és másokról, elfogadásról és szeretetről, amit tőled kaptam! Isten éltessen sokáig, kis bajszos-szakállas kosom!

Ezen a nyáron fordult elő először, hogy Kende és Kíra egyedül lent maradtak a Balatonon a szüleimnél, akik nyáron ott élnek. Kiskoruk óta nyaralunk ott együtt a Káli medencében a szőlőben, amit még apai nagyapám örökölt idestova 70 éve.

Így nem csak az én gyerekeim, de az én és édesapám gyerekkorának meghatározó élményei is ide kötődnek. Harminc éve még petróleumlámpával világítottunk, öntözőkannával zuhanyoztunk és pottyantós wc-t használtunk. A vizet a kútról hordtuk és egy romos présházban aludtunk, ki a padon, ki az asztalon, ki egy nyikorgó, dohos kempingágyon. Azóta persze a ház összkomfortos, mindenkinek megvan a maga szobája, ahogy a világ is egyre jobban elidegenedik. Az én gyerekeim már így ismerték meg ezt a helyet, ahol édesanyám mindig isteni házi koszttal vár minket és én is végre ki tudom magamat aludni.

Kende már a legelső kései tavasszal, amikor még csak karon ülő volt és (ez) életében először pillantotta meg a telket, rajta az új fehér házzal, egy csecsemőtől igen szokatlan módon, komolyan végig mért mindent, majd egy idős felnőtt elégedett tekintetével, egyetlen sokatmondó bólintással és cinkos mosollyal hagyta jóvá a változtatásokat, amiket édesapám az elmúlt ötven évben végrehajtott, amivel ezt a kis romos borpicét egy a vidék stílusába tökéletesen beilleszkedő parasztházzá csinosította. Kende már akkor, totyogóként imádott ott lenni, lelkes kíváncsisággal törte a diót és botorkált a szőlőben. Egész kiskora óta imádja a kert körüli munkákat és néhány éve kifejezett segítséget jelent édesapám számára a kertben. Eleinte ugyan csak félősen figyelte a traktort tisztes távolból, de néhány éve már fel mer rá ülni és tavaly óta ő nyírja a füvet, amikor ott vagyunk. Méghozzá egyedül. Ha megnőtt, ha nem!

Amikor nyáron itt nyaralunk, édesanyám terülj-terülj asztalkáit apu finom bora kíséri, a gyerekeknek pedig évek óta alkoholmentes sört vesz.

Itthon ilyesmit nem kapnak, én a cukor mentes életmód híve vagyok. Így annál nagyobb becsben tartják a kivételes, felnőttes „gyerekmentes sört”, ahogy Kende elnevezte. Idén Kíra betöltötte a tizennyolcat, megkínáltuk hát borral is. Egészen rákapott az ízére, így a gyerekmentes sör kiesett a pixisből, de nem csak ő nála, hanem Kendénél is, aki most már fröccsözik a nagyokkal (1 cm bor, a többi szóda, de hát mégis!)!

És idén először maradtak ott ketten a szüleimnél úgy, hogy vonattal jöttek haza, én csak a Délibe mentem ki értük. Elképesztő! Tizennyolc év volt ugyan, mire ezt elértük, de megtettük ezt a nagy utat. Megláttam őket és akármennyire nem akartam erre gondolni, csak a rögös fájdalmas út jött föl a sok reménytelennek tűnő nehézséggel, melyek mára majdnem teljesen szertefoszlottak. Akármennyire is mosolyogtam örömömben, hogy újra láthatom nagyra nőtt csudabogár csemetéimet, a torkomban az ismerős gombóc tört magának utat felfelé és vele együtt a könnyeim is, ahogy átkaroltam a két nagyobbik, hirtelen mégis csak a vártnál jobban önállósodó gyermekemet a peronon.

S míg én a magam vadul csapongó érzéseimmel voltam elfoglalva, s próbáltam könnyeimet visszanyelni, hogy ne ijesszek rájuk, a szemem sarkából homályosan látom, hogy Kende, aki továbbra is elhúzódik, ha meg akarom ölelni, a legszebb jóképű mosolyát elővillantva köszön egy fiatal csinos hölgynek: „viszon’látásra!”, majd a lány visszamosolyog és eltűnik a tömegben. Szóval itt tartunk. Viszon’látásra gyerekmentes sör!

Augusztus. Számomra talán ez az év legnehezebb időszaka. Ilyenkor van, hogy két hétig is gyerekek nélkül vagyok. Eleinte, a válás után, még jó mókának tűnt, újra szabadnak lenni, ráérni, utazgatni, nem alkalmazkodni senkihez.

Csendben lenni. Hallani a csendet! Olyankor, a nagy kötetlenségben, tűnt csak fel igazán, máskor mekkora terhelés alatt álltam. Közben soha. Hirtelen rám és a házra telepedik ilyenkor a zajos Kendém után igen szokatlan forró csend, melyet csak egy-egy felettem elhaladó repülő hangja szakít meg, a fák mozdulatlansága, a perzselő nap. Ilyenkor mintha megállna az élet. Még a telefon is alig szólal meg. Idővel, most már hét éve, hogy a volt férjem elköltözött, egyre nehezebbé váltak az augusztusok. A kiüresedett házban minden a csonka családra, minden a gyerekekre emlékeztet. A kerti lépcső, amelyről Kíra háromévesen akkorát esett, hogy felszakadt a szája és ömlött a vére, a medence, melyben úgy kapaszkodtak belém a gyerekek a kis ragacsos kezeikkel, hogy mozdulni sem tudtam, a korlát, amelyre folyton kis majmokként másztak fel és a teraszon lévő függőágy, melyben Karsa akkorákat aludt és esténként közösen mesét olvastunk. Mindez már a múlté, máskor eszembe sem jut, de valahogy augusztusban érek rá megállni, visszagondolni, ha akarok, ha nem, időben visszarepülni és újra átélni, ami már elmúlt, s mégis örökre itt maradt bennem.

De nem jött válasz. Mindig csak a most létezett és az ilyen gyerekekkel oly jellemző tervezhetetlen jövő. A jelen, melyre ők tanítanak, melybe mindig visszarántanak, melyben ők vannak és én, egy elszigetelt életben, ami nem tervezhető.

Csak hallgatom a végtelen csendet, s várom, hogy elérjem magányos gödröm legalját, ahonnan már elkezdhet kirajzolódni egy újabb, kevésbé a gyerekeiért élő nő jövője, aki talán egyszer én leszek.